Kedves Kismamák, Anyukák! Eszetekbe jutott már, hogy milyen csodálatos dolog, amikor megszületik a gyermeketek? Mit éreztetek, amikor megszületett a gyermeketek (vagy amikor tudatában lettetek annak a csodának, hogy Édesanyák vagytok)?

Igen, nap mint nap eszembe jut, hogy ő a mi csodánk:)

Általa már nem múlunk el nyomtalanul:D

AMikor az apjával megismerkedtem, nem sok esélyt adtam a kapcsolatunknak - csak egy érzés volt, hogy nem is akarom én ezt igazán. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy jól érzem magam vele, szeretem, és hiányzik, ha nincs velem. Akkor jöttek a pillangók a pocakomba (idézet az unokahúgomtól a szerelemre:D), és rájöttem, hogy már el tudom képzelni, hogy vele élem le az életem.

Aztán 4 év után úgy éreztem, hogy készen állok rá, hogy család legyünk. Ő persze nem, pánikolt attól, hogy gyerek lesz és neki fel kell nőnie:D

De az uh-kon már büszkén és meghatottan figyelte a picit, és a szülést is együtt éltük át, ő vette először kezébe a fiunkat.

Azóta is minden nap boldoggá tesz a tudat, hogy ők vannak nekem, a kisfiam látványa, nyálas puszija, vagy nagy maszatos ölelése pedig könnyekig meghat és boldoggá tesz.

Tudtam, hogy fantasztikus, ha az embernek gyereke van, de azt nem tudtam, hogy ennyire, túlcsordulóan, borzongatóan boldogító.

Minden nap egy csoda, és remélem lesz még pár tesó, akik hasonlóan csodálatossá teszik az életünket.

:)

sokszor ha nézem az én kis 6 hónapos pöttöm jánykámat eszembe jut hogy miből is lett ő?

Az apukájával 10 éve ismerkedtünk meg.Bevallom úgy voltunk hogy csak szex, semmi szerelem. ő is szabad volt, én is, aztán több lett belőle :) Sokáig én nem akartam babát, jó volt még az a gyermekmentes függetlenség, a nyaralások, a pénz amit magunkra költhettünk, meg bevallom iszonyatosan féltem a terhességtől, a szüléstől...méghogy én terhes éegyek? hogy "legyen bennem" valaki???? áááááá, azt mondtam soha!....aztán kezembe vettem a sorsomat mert közben vágytam egy babára. pszihiáter, terepauta, és 3 évembe került míg vállalni mertem a babát.

Szinte már az első napokban megéreztem hogy bizony év végén már lesz egy kicsi emberke is velünk. égett a gyomrom, álmos voltam, sokat kellett pisilnem. Aztán két teszt mahd az UH is ezt muitatta. eszembe sem jutott a régi szorongásom. utána csak azon aggodtam hogy "ő" vajon jól van? ha nem mozgott nagyon féltem, volt hogy bementem az ambulanciára mert két napja nem éreztem "őt". akkor "ő" még csak 20 hetes volt, és ez természetes volt! :) Boldog voltam, fennen hírdettem hogy babát várunk. Nem votlam fiatal, 33 éves. a férjem 38.

Aztán toxémiás lettem, s 32 hétre megszületett a lányom. Nem tudtam boldog lenni, nem tudtam anya lenni. Csak azt láttam hogy "ő" ott fekszik az inkubátorban, gép lélegezteti és azt sem tudom vajon év végén tényleg velünk lesz e? Aztán szép lassan megerősödött, pedig az első napokban mindösze 1,5 (!!) millit evett. 22 nap után pedig végre hazajöhetett, közénk. Év végén mikor leszállt a "mennyből az angyal", és mikor átléptünk az új évbe, mázsás kő esett le rólam. Bár sokat járunk orvoshoz, külön figyelmet érdemel a lányom, el van maradva bőven társaitól, mégis úgy érzem, azt vallom:

akinek nincsen gyermeke az nem is él!

Ma már tudom édesanyának lenni egy oylan földöntúli mámor, amelyet semmi sem helyettesíthet! és tudom hogy el sem tudnám képzelni hogy ne a lányom legyen a lányom! Imádlak Grétikém!!!!

A mi kis történetünk:

A férjemmel 9 éve vagyunk együtt, akkor voltunk 17 és 19 évesek, nagyon fiatalok. Mindkettőnknek volt már komolyabb kapcsolata előtte, így nem azaz első szerelem volt, de szerelem volt első látásra, meg én szerelmes típus vagyok. Egy suliba jártunk, látásból ismertük egymást előtte is. De én már akkor tudtam ő lesz a gyermekim apja.

6 évvel ezelőtt megkérte a kezemet és 3 évre rá elvett feleségül, nem mondom, hogy nem voltak buktatók a kapcsolatunkban, de nagyon szeretjük egymást.

Amióta az eszemet tudom anya szerettem volna lenni. A férjem várt volna még vele, de hamar, az első hónapban összejött a baba. Tavaly télen megszületett a kislányunk, császárral, de egy hétig bent kellet maradunk a kórházban, mert a lánykánk belekakált a magzatvízbe és belázasodott....nagyon le voltam törve.

De mára már egy vidám, állandóan pakolászó, mászkáló és "beszélő" lányka. Szerencsére semmilyen problémát nem okozott eddig a születése körülménye. A kis tesóját, jövőre tervezzük.

A legcsodálatosabb érzés a világon, anyának lenni! De ezt csak azt tudja akinek van gyermeke.

Minden jót és amikor majd szeretnéd jó babaázást kívánok neked! Az anyukáknak pedig sok boldogságot és örömöt a gyerekeikhez!

szia,

huh... azt hiszem ez egy leírhatatlan érzés!! egyszerűen nincs olyan szó, ami kellőképpen megfelelne arra az érzésre, amit akkor éreztem, amikor először tarthattam Őt a karomban!!!! 22 éves voltam, amikor megbeszéltük a párommal, hogy szeretnénk egy kisbabát, hogy ezzel pecsételjük meg a szerelmünket, a pici első próbálkozásra meg is fogant. a várandósságom életem legszebb 9 hónapja volt, minden nap egy új élmény, a várakozás, az újabb ultrahangok, a nap amikor először éreztem Őt mozogni, amikor először csuklott, amikor megtudtuk, hogy fiunk lesz, egyszóval felejthetetlen volt minden!! azután eljött a nagy nap :) apás szülésünk volt, ami a legjobb döntés volt!! amennyire egy szülés lehet könnyű, az enyém az volt, otthon vajúdtam és amikor 5 percesek lettek a fájások ébresztettem Apát, hogy idő van!! :) végig mellettem volt, segített, azt hiszem, hogy csak 1x küldtem el, hogy ne érj hozzám, ez az egész a Te műved!! :D és amikor eljött a pillanat és kibújt a mi kis drágánk Ő csak állt és meg sem tudott szólalni...:) annyit tudott csak mondani, hogy szeretlek... sosem fogom elfelejteni!! amikor végre megfoghattam azt a kis emberkét, aki 9 hónapon át a pocakomban volt leírhatatlan érzések árasztottak el. azt hittem sírni fogok, de nem jött ki könny a szememből, egyszerűen csak néztem azt az aprócska emberkét és átjárta a testem valami olyan, ami már soha sem fog elmúlni... ANYA LETTEM!! CSALÁD LETTÜNK!! amikor a férjem először a kezében tartotta ez az érzés még csodásabb lett, látva a szemében azt a ragyogást és a hálát, amivel rám nézett és megköszönte, hogy megajándékoztam a gyermekünkkel. számomra felejthetetlen élmény marad az a nap!! ott és akkor kezdtem élni igazán!! :) mára a kis fickó 2,5 éves, egy kis örökmozgó, már beszél, lassan oviba megy... de néha este, amikor elalszik csak fekszek mellette és nézem... nézem azt a kis emberkét, aki belőlünk lett és megváltoztatta az életünket azzal, hogy világra jött!!!!

Ági

Onnantól kezdve éreztem magam igazán anyukának, hogy már mozgott rendszeresen a magzatom :)

De a szülés, illetve az utáni érzés elmondhatatlan, mert egy család született. Ahogyan a kezedben tartod a gyermekedet, és tudod, hogy onnantól teljesen te tartozol érte felelősséggel, mert ő még milyen kis magatehetetlen... Érzed a lélegzetét, a teste melegét, tudod, hogy ő a te részed.

Majd amikor először hozzád bújik, magától, puszit ad....

Én rengeteget sírtam, örömömben, mert ez semmihez sem hasonlítható öröm, boldogság, csoda. És apa ugyan így érez! :)))

Ezt az idézetet úgy kaptam, ez nagyon kifejező:

"Gyermeket akarni igen nagy elhatározás, ilyenkor dönt úgy az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve"

(Elizabeth Stone)