Mi volt az első szó/gondolat amit babátoknak mondtatok a szülest követő pillanatokban? Mikor először kezbefoghattátok?

Először semmit nem tudtam szólni. Amikor végre kint volt, eszméletlenül megkönnyebbültem és nekem is az volt az első gondolatom, hogy VÉGRE. Aztán amikor felsírt és rám tették, nagyjából azt sem tudtam hol vagyok, csak sírtam a meghatottságtól és gondolom akkor jött ki az egésznapos szenvedés is könnyek formájában, mert nem igen tudtam abbahagyni. Annyit mondtam talán, hogy "iiistenem" és már el is vitték.

Amikor mindenen túl voltam és visszakaptam, akkor egy nagy mosolygós, zokogós "hát sziát" sikerült kicsikarnom és elkezdtük a párommal kielemezni, hogy mekkora haja van, melyik vonása kire hasonlít, ami vicces, mert olyan kis "szottyadt" volt szegénykém, így utólag a képeken visszanézve, hogy igazából fogalmam sincs miből törtek elő ilyen hasonlatok belőlünk. Természetesen akkor ő volt a leggyönyörűbb és még mindig az. :) Életem legszebb pillanata volt még ha végig is zokogtam. :)

Még az utána levő napon is elpityeregtem magamat, akárhányszor a kezembe adták. Nagyon nagy hatással volt rám, teljesen megvoltam hatódva.

Altatásos császár, még kissé be voltam állva, amikor behozták: "Biztos ez az enyém? Tudom, hogy el szokták cserélni a kórházban a csecsemőket!" - biztos beloptam magam a személyzet szívébe :)

A férjemnek adták oda először, engem asszem addig varrtak, ő is a hülye reakciók embere (és bedrogozva se volt, mint én): "Ő most tényleg a miénk?" Az orvos ott már poénosra vette: "Nem, random babákat hozunk ki random apukáknak, az előző egy feketét kapott."

Itt vette a lapot, röhögött, aztán örült neki.

Hát lányok, alig látok a könnyektől, olyan megható. :) Milyen szentimentális lesz az ember ha anyukává válik.

A fiam amikor megszületett, az első mondatom az volt, hogy "adják már ide", aztán megállapítottam, hogy szerencsére nem áll el a füle (az volt a legnagyobb félelmem hogy az elálló füleimet örökli), és hogy meglepően nem csúnya, sőt, szépnek találtam (hozzáteszem, lelkileg nagyon nem voltam felkészülve az anyaságra, úgyhogy meglepődtem, mennyire elfogadtam rögtön).

Rá nem egészen két évre a lányom úgy robbant ki mint egy rakéta, a szülésznő alig bírta elkapni, ott is az volt az első mondatom, hogy "adjátok ide" (akkorra már összetegeződtünk a szülésznővel), utána meg azon gondolkoztam, milyen hihetetlen könnyen született meg a bátyjához képest, milyen nagyon ügyes volt, hogy nem is kellett nyomnom, csak megtámasztani a tolófájásoknál.