Nem szeretnék tervezett gyerekeket. Sokkal szimpatikusabb nekem a nem tervezett gyermekvállalás. Ti mit gondoltok?

Van már egy lányom. Nem tervezett gyerek. 20 éves voltam, felelőtlenek voltunk, megszakítással szexeltünk, és az apjával hamar szétmentünk. Első blikkre nem egy sikertörténet. Mégis a lehető legjobb dolog, ami történt velem. Tudatosan sosem terveztem volna így az életem, sosem mertem volna felvállalni a döntést, hogy na én most gyereket akarok, mert manapság elég sok feltétele van annak, hogy valaki társadalmilag elfogadottan családot alapítson, és én semmit nem tudtam volna felmutatni akkoriban. Velem egyszerűen csak megtörtént, mint egy kis csoda, mint egy áldás, és nem mint egy vállalt projekt. Egyetlen észérv sem szólt mellette. Ha akkoriban lett volna gyéká, és kiírtam volna, hogy te jó ég, mihez kezdjek most, csupa oltást és alázást kaptam volna, többen pedig az abortuszt emlegették volna. Ehhez képest tök szép évek vannak mögöttünk. A lányom fantasztikus gyerek, és én nagyon jól érzem magam anyaként.

Szeretnék még gyerekeket. Viszont továbbra sem szeretnék erről dönteni. Olyan lehangolónak találom, hogy azt mondjam, oké, jöhet a következő bébi, és innentől a pozitív teszt is valami várható és kiszámítható lépcsője a tervnek... A lányommal egy sokkoló örömbomba volt a teszt, egy óriási kaland volt az egész anyaság (és még ma is az). Egy tervezett gyereknél úgy érzem, ez sokkal nehezebb lenne minden, mert a nehézségekre az villanna fel a fejemben: te akartad, hát nesze! A lányommal inkább hősnek éreztem magam a nehézségek során, nem a saját döntéseim áldozatának. Tervezett gyereknél viszont az lenne a belső elvárásom magam felé, hogy soha ne sokalljak be egy picit sem, és mindent tökéletesen csináljak, hisz én így döntöttem, vállalnom kell a felelősséget, nem hibázhatok, ráadásul tudnom kellett, hogy mivel jár egy gyerek. A becsúszott lányomnál nem gondoltam rosszat magamról, amikor olykor képességeimet meghaladónak éreztem a feladataimat, mert már önmagában teljesítményként értékeltem azt, hogy egyáltalán végigcsinálom a gyerekes mindennapokat annak ellenére, hogy én erre tulajdonképpen egyáltalán nem készültem fel. Közben meg valójában nem is lehet felkészülni, akár tervezi az ember, akár nem.

Folyton úgy érzem, egy tervezett gyereknek talán nem is tudnék úgy örülni, mint egy nem tervezettnek. Az elmúlt években sokszor szexeltem már megszakítással a párkapcsolataimban, noha sosem éreztem kifejezetten alkalmasnak sem az időt, sem a férfit egy újabb gyerekvállalásra. És nem is tudom, hogy lesz-e valaha olyan pillanatom és olyan társam, amikor és akivel teljes nyugalommal és bizonyossággal gyermeket merek vállalni. A belső, független hangom azt mondja, hogy bármelyik szerelemben és bármelyik pillanatban is foganjon a gyermekem, az mindenképp fantasztikus dolog, és szép élete lenne. Ha viszont meghallom a külvilágból érkező hangokat is, úgy érzem, soha senkivel nem kellene gyermeket vállalnom, mert az mindenképp felelőtlenség a mai világban, annyi ponton elbukhatok, és akkor majd szégyenkeznem kell, hogy hogy mertem még szülni, ráadásul tudatosan...

Szerintem hülyeség elítélni a becsúszott babákat vállalókat. Én az igazi felelőtlenségnek pont a tudatos gyerekvállalást érzem, ezért irtózom is tőle. Aki nem megfelelő védekezéssel szexel, az szimplán csak hülye. Aki tudatosan vállalja, hogy gyereket hoz a világra, miközben sosem lehet biztos benne, hogy boldog életet tud neki biztosítani, na az felelőtlenség. Vagyis minden gyermekvállalás az valahol, hisz sosem lehetünk biztosak a dolgunkban... Ha én tervezetten szültem volna meg a lányomat, most talán azt érezném, jó nagy hülye voltam, hogy egy ilyen apának, ilyen élethelyzetben direkt gyereket vállaltam. De így, hogy nem terveztem, iszonyú szerencsésnek érzem magam, hogy megszületett. Főleg hogy az alaphelyzethez és az abból fakadó prognózisokhoz képest fantasztikusan alakult minden.

Ti mit gondoltok? Van más is, aki viszolyog a tervezett gyermekvállalástól?