Hogy lépjek túl rajta?

Először is részvétem!

Másodszor gyorsan verd ki a fejedből a gondolatot, hogy bármiben is hibás vagy!

Harmadszor hagyj időt magatoknak a gyászra. Érezni fogod a pillanatot, amikor már jobb.

És végül örülj annak, hogy van szerető párod, akivel vigasztalhatjátok egymást, és majd ha eljön az ideje, az egyik vigaszölelésből új élet fakad majd!

Kitartás, és keresd a mindennapok szép pillanatait!

(A tavasz sugarait, egy finom csokitortát, egy jó filmet, egy barát meghallgatását, mindent, ami örömöt okoz és értékes!)

szia! Nagyon sajnálom!

Ne akarj túllépni rajta, nem kell erősnek lenned, sajnos ezt át kell élned, fel kell dolgoznod.

Nekem 14 hetesen történt meg, és bennem is egy világ dőlt össze..elég sokára sikerült összeszednem magamat, egész pontosan 9 hónap kellett, hogy merjek megint gondolni rá.

Nagyon sokat sírtam, és nagyon sokat beszéltem róla...gyakorlatilag 2 hónapig másról se beszéltem, és igaza van az elsőnek, hogy jön egy pont, mikor átbillensz. Mikor reményt kapsz megint, ez mindenkinek máskor jön el sztem személyiségfüggő is.

Minden jót!

Lehet megkövezni, leírom azért, hogy velem hogyan történt:

8 hetesen volt művi abortuszom 3 évvel ezelőtt. Magamra maradtam akkor a gyásszal, persze a szüleim, barátaim (már aki tudta) ott voltak, de valahogy mégis nekem kellett ezt megharcolni. Sokáig tartott, hatalmas bűntudatom is volt, végül pszichológushoz kezdtem járni, ő hála Istennek tudott segíteni feldolgozni. Azóta én is a klinikai pszichológia ilyen irányába fordultam, ilyen nőkön szeretnék segíteni pszichológusként. Megtaláltam a hihetetlenül remek férjemet, mikor babát kezdtünk tervezni, folyamatos stressz volt bennem, hogy nem jöhet már össze, őt is folyton kérdezgettem, sőt, csináltattam vele laborokat magamnak (ő orvos), hogy lássuk, hogy lehet-e egyáltalán. Azután jött a kis csodánk, hála Istennek terhes lettem másodjára is, és most 30 hetesek vagyunk. Mindketten borzasztóan szeretjük, és várjuk őt.

Azért írtam ezt le, mert azt gondolom, hogy ebben a gyászfolyamatban remekül tud segíteni pszichológus. Vagy ha ódzkodsz tőle, nincs a közeledben: az is fontos lehet, ha mondjuk csinálsz egy dobozt, beleteszed ennek az esetnek az emlékeit, és kijelölsz egy napot, amelyen "elsiratod" ezt a gyermeked. Tehát magad próbálod rendezni ezt a minden nő életében mérhetetlenül tragikus eseményt.

A másik, amit szeretnék üzenni neked: lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de a saját tapasztalatom az, hogy a következő problémamentes terhesség feledteti majd veled ezeket a szörnyűségeket. Hagyj időt magadnak, mind a gyászra, mind a regenerálódásra. És rendbe fogsz jönni, hidd el! :)

(Még valami: semmiért nem vagy, nem lehetsz hibás.)

Minél hamarabbi babázást kívánok Neked, Nektek, remélem valamennyit tudtam segíteni. :)

Szia!

Nekem 22 hetesen halva született április elsején. Padlón voltam. Dilidoki sem tudott segíteni. Minden nap sírtam. Párom már került, mert nem akart így látni. Próbált felvidítani, ajándékokat vett, elvitt bevásárolni, mert attól mindig jobb kedvem lett. Hát ez most nem sikerült. Április 8-án lett volna az esküvőnk, ő kért halasztást. De én már semmit nem akartam, élni sem. A munkahelyemen is nagyon rendesek voltak, nem engedtek el mikor felmondtam és otthoni munkát adtak helyette. Ez egy kicsit elvonta a figyelmemet, de nem taljesen. Majd elkezdtem bejárni, pedig még dolgozhattam volna otthonról, de úgy gondoltam muszáj, hogy túltegyem magam rajta. Még roszabb lett mikor egy terhes kismamát láttam vagy pici gyereket. Nővérem kisfia odajött egyik nap hozzám és az mondta ne sírj, a papa vigyáz rá (pedig nem is ismerte, mert mikor ő született már nem élt). lassan ment el a 6 hónap. Dokit váltottam, mert akihez jártam azt mondta még várjunk, mert nem állok készen, kell még fél év. De úgy éreztem, minnél később annál rosszabb, és így is volt. Már enni sem akartam. Párom kért tartsuk meg az esküvőt. Nehéz volt végig mosolyogni, miközben belül örlődtem, már nem akartam semmit,se esküvőt se semmi mást.Augusztusban megtartottuk. Párom mondta, hogy csináltassunk meg minden kivizsgálást rajta is és rajtam is. Mindketten egészségesek voltunk.Felcsillant a remény. Elmentünk a magándokihoz, megvizsgált és azt mondta próbálkozhatunk. Aznap el is kezdtük. Most 23 hetesek vagyunk. Bár belegondolva az elején nagyon nehéz volt, rájöttem, hogy korai, még nem engedtem el a kis angyalkámat. Mai napig nem tudom. El se temethettem, meg se nézhettem. Ezért minden április elsején gyertyát fogok neki gyújtani. Imádkozni már nem tudok, se Istenben hinni, de bízom benne, hogy jó helyen van és a papa vigyáz rá. Ha belegondolok lehet, hogy ugyanaz a baba jött vissza hozzám, mert tudta mennyire szeretem. Előző baba is juliusban született volna, és a mostani is.

Azt tanácsolom,hogy bőgd jól ki magad. Vezess egy naplót. Ne erőltesd az emberekkel való találkozást, de ha jól esik beszéld ki magadból. És igen, ha kell sírj, ne fojtsd magadba, mert az még jobban őröl belülről. Nekem is azt mondták, hogy valamiért el kellett mennie, de vissza fog jönni és a legboldogabb anyukává tesz majd téged. Nagyon drukkolok nektek! Itt a neten is kíírhatod magadból. Nagyon sokan vesztettük már el csöppségünket, jó, ha kibeszéled magadból és társakra is lelsz.

Írhatsz privátba is, szivesen válaszolok. Nekem is sokan segítettek itt és a lelket tartották bennem és barátságok is születtek.

Szívből gratulálok, és sok boldogságot a kicsivel!

első

Hát ez.....:-)))) és pont most, hogy kiírtad ezt a kérdést...:-)))) A sors akarta így...

Kívánok minden jót, kellemes babavárást, jó egészséget!

Üdv, második

Istenem, gratulálok Nektek!!!! :)))))) De jó!! :)

4. válaszoló