Ki érzett már ilyet? Hozzá lehet szokni?

Elvagyok azon a szakon, amit tanulok, el tudom képzelni, hogy ilyesmivel foglalkozzak, bár vannak még ötleteim, hogy mivel kombinálnám (olyan területen vagyok, hogy erre van lehetőség). Közben meg valami hiányérzetem van, mert mindig is a humán tárgyakból voltam jó, és utólag sajnálom, hogy nem mentek a reál tárgyak, meg hogy esélyem sem volt meg nem lesz, hogy orvos legyek. Hogy így fogalmazzak, maga a foglalkozás szerintem nekem való lenne, találnék benne olyan területet, ami érdekelne, meg nekem való lenne az embereknek segítés, csak a képességeim nem voltak meg sose hozzá és egy ideig nem is foglalkoztam vele. Ez nyilván nem egy olyan pálya, amit csak úgy el lehet kezdeni, sokáig kell tanulni, nehéz bekerülni, tényleg érteni kell a biológiához, kémiához, még annak sem mindig könnyű, aki mindig 4-es vagy 5-ös volt mindenből s rögtön gimi után kezdte.

Valakinek közületek volt már olyan érzése, hogy hiába szerette a szakot vagy foglalkozást amit csinált, hiányzott valami? Meg, hogy hiába érdekelt titeket, amiben benne voltatok, sajnáltátok, hogy nem máshogy alakult?

Hozzá lehet ezekhez szokni egy idő után, elmúlnak az ilyenek?

Nálam ez részben személyes érintettségből is ered, családi dolgok.