Jobb pedagógus az, akinek gyereke van?

Vegyünk egy szituációt, pl. belép a tanár az osztályba és azt látja, hogy be van törve az ablaküveg. A tanárok kb. 70%-a ilyenkor rögtön előveszi Pistukát (akiről köztudott, hogy betyár gyerek) és neki szegezi a kérdést, hogy te voltál? Kb. nem is érdekli a gyerek válasza, igazából a tanár már tudja előre, hogy Pistuka volt, sokszor még azt sem hagyja, hogy a gyerek megszólaljon, máris viszi az igazgatóhoz. Miközben a valóságban az udvaron focizó gyerekek rúgták be labdával az ablakot. Csak kb. a 30% kérdezi meg valóban ilyenkor, hogy gyerekek, mi történt?... Biztos mindenki találkozott már az iskolában olyan helyzettel, amikor igazságtalanul vádolták valamivel, és meg sem kérdezték a résztvevőket, az előzményekről, hanem a felnőttek a "mindent tudó" prekoncepcióik alapján döntöttek. Ez pl. egy tipikus pedagógiai szituáció, és én nem értem, hogy pl. a 70% vagy a 30%-ba tartozó tanárok viselkedését hogyan befolyásolja az, hogy van-e gyereke? Mert szerintem sehogy. Biztos mindenkinek volt már valamilyen igazságtalan élménye tanárral, és ha belegondol, annak a bizonyos tanárnak általában szokott lenni gyereke is. De ez tényleg teljesen irreleváns.

A pedagógiához kell egyfajta érzék, empatikus tulajdonságok, jó helyzetfelismerés és hasonlók. Ezek vagy megvannak az emberben vagy nem, és teljesen független ez attól, hogy az illetőnek van gyereke vagy sem. Sőt, még attól is független, hogy egyetemen mit tanult a pedagógiáról és mit nem, tényleg érzék kell hozzá.