Ápolásin voltam anyósommal, aki sajnos elhunyt. Lehet ebből kifolyólag van olyan érzésem, hogy segíteni szeretnék másokon is?

3 hónapja ide kellett költözzünk az anyósomhoz, ugyanis agydaganata volt, és rettenetesen leépült... napról napra rosszabb volt az állapota..

Én ápoltam őt, itthon maradtam vele mert, mindenben segítségre szorult, enni, inni, wc-re menni, tisztálkodni nem tudott..

Nagyon megszerettem ez idő alatt, közel került hozzám, és sajnos most elhunyt..

Hirtelen megcsapott egy érzés, amíg ott voltam a kórházban és figyeltem, hogy szívesen csinálnám ezt tovább..

Lehet, hogy ez csak egy "fellángolás", én soha nem éreztem magam alkalmasnak ilyen dolgokra... féltem a vértől, még egy vérvételtől is, stb..

Aztán hirtelen mindent meg kellett tanulnom, mivel hát nem volt más, aki megcsinálja..

Nem tudom, hogy egy idegennel is tudnék így bánni? Vagy az könnyebb vagy nehezebb lenne?

Érzett már valaki hasonlót? Vagy ez valódi elhivatottság volna?

Várok még ezzel a döntéssel, és a segítségeteket szeretném kérni, hogy jól döntsek, hiszen ebben a szakmában tényleg csak teljes elhivatottsággal van értelme dolgozni..