Valaki letudná nekem írni a Himnusszal és a Szózattal kapcsolatosan ezeknek a válaszait?

[link]

Ugyanilyen oldal van a Szózatról is.

Elvárom köszönetként a zöld kezet! sokan nem köszönik meg, ezért egyre kevesebben segítenek!

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Csekén írta első nemzeti versünket. A költő szemléletében először 1817 után jelennek meg a romantikus jegyek, a haza, a nemzet, a múlt tematizálása. Egy közösség – a magyar nép – részeként értelmezi önmagát, mint költőt, és legfontosabb feladatának az eszményi, erkölcsileg tökéletes közösség megteremtését tartja.

A cím megjelöli a vers műfaját, előre jelzi a műfaj sajátosságait; a megszólaló beszédhelyzetét és a vers retorikai felépítését. Az alcím a címre utal vissza, és előrevetíti, hogy egy szerepverssel van dolgunk, mivel a Hymnus eredetét a zivataros századokba, a múltba vetíti.

A vers beszélője egyfajta prófétaként, prédikátorként beszél, aki Istenhez szól, Istentől kéri, hogy kegyelmezzen meg a magyar népnek, szabadítsa meg szenvedéseitől. Isten és a magyar nép között próbál közvetíteni, megpróbálja Istent befolyásolni. Be akarja bizonyítani, hogy megbűnhődte minden bűnét, rászolgált már az isteni kegyelemre a magyar nép.

Istent tartja a történelem mozgatójának, szinte az Ószövetség Istenét idézi, és úgy gondolja, Isten szemében a legfontosabb az erkölcs, tehát Isten döntése a magyarok erkölcsi magatartásától függ. Az Isteni kegyelem végső jele pedig a szabadságban nyilvánul meg.

Ez a fajta beszédhelyzet a reformáció irodalmában volt igazán jellemző, a zsoltárköltészetben és a barokk irodalomban is jelen van.

Történetszemlélete erősen valláserkölcsi alapú, a bűn-bűnhődés- Isteni kegyelem hármasságára épül. A magyarság bűneit konkrétan nem nevezi meg, de a történelmi hagyományokat ismerve ezek leginkább az egység, az összefogás teljes hiánya, az Istentől való elfordulás, és erkölcsök meggyengülése.

Ezért gyúlt harag Isten keblében, és sújtja a magyar népet a zivataros századokkal, a sok-sok szenvedéssel. De a vers beszélője úgy gondolja, már “megbűnhődtük bűneinket”, kegyelmet, áldást és a vers végén szánalmat kér Istentől. A végső Isteni kegyelemnek pedig jellegzetesen romantikus módon a szabadságot tartja; Petőfinél találkozhatunk később a szabadság, a teljesség ilyen mitikus módon való szemléletével.

Retorikailag is hűen követi a himnusz műfaji sajátosságait, tehát a vers beszélője megszólítja Istent, majd megfogalmazza a hozzá intézett kérését; áldja meg a magyar népet. Ezután érvel, miért is érdemelte már ki a magyarság az isteni kegyelmet. Megjeleníti Isten és a közösség harmonikus viszonyát; a honfoglalás korát, a letelepedést, a magyar nemzet virágzásának időszakát, melyek a mind-mind a romantikában visszatérő motívumok. Majd felsorolja szenvedéseket, megmutatja a pusztulás, a romlás képeit. Ekkor a beszédhelyzetben egy éles váltás következik be, “elfordul” Istentől, és a hazát szólítja meg, hozzá intézi szavait, egyfajta élőlénnyé, szinte a közösségtől független létezővé teszi, így az ellene elkövetett bűnök csak még súlyosabbnak tűnnek (ez a szemlélet a később megszülető Zrínyi versekben még erőteljesebben megjelenik). Végül lezárásképpen ismét megszólítja Istent, és megismétli a kérését, de ekkor már módosítva; áldás helyett szánalmat kér. Ez az elbizonytalanodásra utal, ő maga sem biztos benne teljesen, hogy itt van-e már valóban az Isteni kegyelem ideje, így inkább megalázkodik, megbánja a közösség bűneit. A megszólítás variatív módon történő megismétlése miatt a lezárásban a vers szerkezetileg keretes versnek, egy lezárt egésznek tekinthető.

A vers kezdetén a múltba tekint, és folyamatosan változik át a beszélő jelenébe. De a jelenben is folytatódik a szenvedések sora, tehát a múlt, a bűnhődés nem lezárt folyamat; a múlt és a jelen nem válik el egymástól élesen.

Modalitását tekintve az első két részben az elégikus pátosz, a magasztos hangsúly határozottan megjelenik, majd a vers intenzitásbéli csúcspontján, az 5. és 6. versszakban ez a patetikus hangnem tragikussá válik.

A költő nemzetfogalmát szemlélve azt tapasztalhatjuk, hogy a magyarság, mint a mai értelemben vett kulturális, nyelvi közösség, és, amikor a múltat tekinti, a nemesi nemzetfogalom is megjelenik (ennek jelképei: Bendegúz, Árpád, Mátyás).

A mű erősen metaforizált, a magyarság múltja és a szenvedések sora mind egy-egy, ellentétes tartalmú képben villannak fel. A vers beszélője, mint a közösség része, úgy véli, hogy a közösség érti ezeket az utalásokat.

Nyelvezetét, verselését tekintve erőteljesen archaikus (még sokszor a 19. század számára is). Mondatszerkesztése teljesen romantikus, bonyolult szintaktikai viszonyokat használ. Lejtése trochaikus, egyszerűen, tudatosan szerkesztett rímelése van. Ezek előzményei már Zrínyinél és Berzsenyinél is megtalálhatók.

Hamar válik nemzeti versünkké, de Vörösmarty Mihály Szózat című műve sokáig elsőbbséget élvez a Hymnus-szal szemben. Igazi népszerűségét akkor nyeri el, amikor 1844-ben Erkel Ferenc megzenésíti, majd 1848-tól már első versünkként tartjuk számon.

Elvárom a zöld kezet köszönetként! Sokan elfelejtik megköszönni a segítséget és ezért egyre kevesebben segítenek!

Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, amikor nyílt szakításra került sor a bécsi udvar és a magyarság között. Ezekben a napokban, amikor kockázatos volt jó magyarnak lenni, szólalt meg a költő rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve.

Ezek után Vörösmarty művészetében a líra lesz az uralkodó műnem. A Szózatában nagy hazafias költészetének el remekművét alkotta meg.

A Szózat felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez. Szónoki beszédre emlékeztető szerkezete van: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, az egyre erőteljesebb érvsorozat után paranccsá erősödve ismét elhangzik a költemény végén.

A vers az egész nemzethez szól. Az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval a költő. Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról, de közben a költő maga is átéli a lehetséges ellenérvek elkeserítő alternatíváját. A vers végén a belső vita adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét.

A haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen értelmet adó kerete. Az egyes léten belül szembeállított múlt és jövő ellentétei között még idilli érzelmes húzódnak meg: a születés bensőséges öröme és a kikerülhetetlen elmúlás mélabúja.

A bölcső és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak parancsát, azt, hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség. A haza befogad, a nagyvilág kizár, s ebből egy újabb ellentétek fakad.

„Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

Megkülönböztetett, kiemelt szerepe van ennek a két sornak: itt csendül fel először alliteráció, s az első versszak családiasabb hangulatát komorabb színbe vonja.

Vörösmarty a Sorsot, a Végzetet említi ebben a költeményben, nem pedig Istent kérleli, mint a Himnuszban. A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, bűneinktől függetlenül áld vagy ver.

A következő három versszak az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be. A ismétlődő névmások az indulatok erősödését jelzi, s újra meg újra szoros kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között. Az „ezredév” már nem csupán a csodált és elérni kívánt eszménykép, mely a jelennel áll szemben, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott küzdelemsorozat. Az alliterációk gyakorisága, a múlt idejű igealakok használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak.

A 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál.

A magát a Sorsnak meg nem adó nemzet fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért.

A 8. versszak felgyorsult szenvedélyes tiltakozás izgalmát közvetítik: a költő az ezredévi szenvedés, a múltbeli küzdelmek hiábavalóságának rémével küszködik.

A tiltakozásnak nincsenek érvei, csak indulatai: „Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen küzdelmeinek értelmetlenségét. Ez az alig, illetve nem indokolt szenvedélyes hit munkálkodik tovább a 10. versszakban is, hirdetve a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének szükségességét.

Ha van vallásos, illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé.

A jobb korral szemben azonban rögtön megjelenik az élet vagy halál alternatívája: a megsemmisülés látomása.

A nagyszerű halál nem csupán egyetlen nemzet, hanem minden nép tragédiája is egyben.

A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz. A korábbi felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik.

A változatlan szövegű utolsó versszak is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába sűrítette mindazokat a gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak.