Magyarból azt a feladatot kaptunk, hogy egyedül írjunk egy mítoszt. Hogy kezdenétek hozzá?

Hát a mítoszokat egy egész nép teremtette, nem egy ember

Úgyhogy nem jó a feladat-

Talán a szélről írhatnál !

Sokan nem tudják, az időjárást a szél okozza, a széltől függ.

Legyen hősünk a Nyugati Szél, aki egy hatalmas barlangban lakik, a Sziklás hegységben, ide vonul vissza, ha elfáradt, hiszen ősz, öreg ember már.

És innen indul útjára, ha kedve tartja.

Behúzódik a barlang legbelső zugába, összekuporodik, mélyen alszik. Ilyenkor a felhők is kedvükre pihennek a hegyek tetején, békésen alusznak, nem kergeti őket senki.

A fák ágai, levelei mozdulatlanul élvezik a napsütést, a bokrok nem hajladoznak, a fűszálak csendben pihennek a mezőkön.

Az állatok békésen legelésznek a dombok lankáin, az emberek is teszik a dolgukat a földeken.

Minden csendes, nyugodt, harmonikus, szél se rebben.

Ám egyik pillanatról a másikra valami megriasztja a Nyugati Szelet, felébred, s ettől óriási haragra gerjed.

Hatalmas süvítéssel rohan ki a barlangból, mérge határtalan erővel tombol a táj felett.

Az időjárás egy pillanat alatt megváltozik. A fák lombkoronája ide-oda himbálózik, az állatok gyorsan menedéket keresnek a völgyekben, az emberek fázósan húzzák össze kabátjukat, és keresnek menedéket a közelgő vihar elől.

A Nyugati Szél a tengerpart felől indítja a támadást, felkorbácsolja a habokat, a partot azonnal elönti a víz.

A Szél tombol, süvít, mintha meg akarná büntetni a földön élőket. Haragja megállíthatatlan, üvöltve rázza a fákat, tépi, szaggatja a törzseket, a leveleket messzire fújja az ágakról.

Az égen kergeti, űzi a sötét felhőket, senki és semmi nincs biztonságban ilyenkor. Villámok cikáznak, dörög az ég, elsötétül minden.

Kire haragszik ilyenkor ?

Aki nyugalmát megzavarta, csak egy csendes, parányi fuvallat volt, a Déli Szél.

Egy kedves, gyengéd leányka képében kukkantott be a barlangba, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Nem gondolta, hogy az erős, kegyetlen Nyugati Szél ilyen barátságtalan arcát mutatja, ő csak ismerkedni akart a nagy rokonnal.

Hiába ! Őt is elsöpri útjából, pillanatok alatt egy nagy szakadékba sodorja.

A Déli Szél fázósan kuporog ott, szavát se hallani, elő sem mer merészkedni rejtekéből.

Aztán egyszer csak megpillantja barátait, a Keleti és az Északi Szelet. Őt keresték.

Meg akarják védeni a nagy testvér haragjától. Hárman fognak össze ellene, együtt indulnak utána, hogy elfújják.

Az ősz, öreg ember, a Nyugati Szél csodálkozva látja a magasból, az alant haladó vándorokat.

Megsajnálja a még kicsiny lánykát, ahogy fodros ruháját tépázza, hideg eső áztatja testét.

Föléjük repül, és megszólítja őket.

Visszakívánkozik barlangja sötétjébe, elfárasztotta a hosszú rohanás, átadja helyét nekik.

Leülnek és megállapodnak, nem bántják, nem zavarják egymást munkájukban.

Elosztják az időt, ki, mikor kerekedhet táncra, mikor végezze aznapi feladatát.

A Keleti és az Északi Szél régen kiharcolta magának helyét a természetben, a Déli Szélnek kell utat engedniük. Hadd növekedjen, erősödjön, langyos esővel öntözze a mezőket, gyengéden fodrozza a habokat, langymeleggel simogassa az emberek arcát.

S ha ő is pihenni szeretne, bátran húzódhat a sziklák között megbúvó barlangba, nagy, erős testvére ezután megvédelmezi őt.

Hozzákezdtem, de a fantázia kicsit elragadott. Ötletet akartam adni, valami hasonló biztosan eszedbe jut.