Irodalomra kisnovellát kell írnunk. Ez lenne a kezdés. Eddig milyen? Olvasható, igényes?

Landolt a hidroplán a vízen. Kikötöttük magunkat, míg a pilóta az anyahajó oldalához láncolta a repülőt. Ahova csak nézte, végtelen tengert láttam. Olyan jelenség volt ez, ami a legtöbb földi halandóból komplexusokat vált ki, nekem viszont az otthonomat jelentette a végtelenség. Minden békés volt – mint egy nyugodt munkanapon. Pazar volt belegondolni, hogy a közkatonák jó része azt sem tudja, hogy hol vannak az ilyen bázisok. Én meg itt élem az életem.

- Mehetnek. – szólt hátra a pilóta, miközben ki is dobták nekünk a pallót. Jó tudni, hogy így törődik velünk az US Army. Hídra nincs pénz de az F-18-asokat megveszik… Persze rögtön két egyenruhás fazon lépett elém, hogy megragadjon, és felhúzzon. Egyre jobb és jobb. Klassz, hogy a belepésnél hatszor ellenőriznek, de simán belepottyanhatsz a tengerbe. Amerika, Air Force, én így szeretlek!

Jack is kilépett mögöttem a hidroplánból. Ahogyan a súlya a palló végére nehezedett, engem szinte fellőtt a fedélzetre. Hát, ilyen Jack. Kissé túlsúlyos, de gépkarbantartónak pont jó. Meg irodistának. Meg takarítónak. Vagyis, tulajdonképpen mindennek, amihez ne kell repülni, úszni, futni, vagy megerőltetnie magát. Adódik a kérdés, hogyan kerül az Air Force-hoz?

Felléptem az anyahajó biztonságos felületére, és már estem is volna vissza, ha nem fog meg az egyik csóka. Na, a másik veszélyforrás meg a folyamatosan felszálló gépek háttérszele. Egy terepjárót vízbe tudnának vetni.