Hogy érti ezt József Attila?

Így:

[link]

(Az egymás mellé került versszakok mondatai összefolytak, így egy értelmetlen katyvasz lett belőlük.)

A versekben néha az a jó, hogy mindenki a saját értelmezését tudja belelátni, ami nem feltétlenül azonos a költő értelmezésével. Itt is többféleképpen lehet értelmezni az utolsó versszakot, főleg annak a 2. sorát.

Az első három versszakban leírja, hogy nincs apja, nincs anyja – ez ugye más verséből is ismerős lehet –, nincs szerető párja, nincsenek barátai, nincsen vagyona. Ami persze nem igaz, voltak barátai, voltak rokonai, csak ő ezt nem érezte kielégítőnek.

Ahogy nincsen senkije, semmije, így gondja sem lesz többé. Hogy mit jelent az, hogy „lelkemmé lett mindahány”? Érthető úgy is, hogy az apja, anyja, a plátói szerelme a lelkében léteznek már csak, és ennél fogva sem elveszteni nem tudja őket, sem csalódni nem tud bennük. De akár értelmezhető úgy is, hogy a gondjai lettek a lelke részévé, már nem akadályként, problémaként tekint rájuk, hanem a megszokott, természetes részévé váltak, így már nem jelentenek több bajt.

~ ~ ~

Van a depressziónak, az elhagyatottságnak, a gondoknak egy olyan szintje, mikor már valaki úgy érzi, nincs lejjebb, rosszabb már nem lehet. És ez tud felszabadító is lenni, szabaddá tesz, hiszen az ember úgy érzi, ha már mindent elveszített, az azt is jelenti, hogy nem maradt vesztenivalója. Sokszor fél az ember, hogy jaj, mi lesz, ha megbukik egy tantárgyból, ha nem veszik fel az egyetemre, ha elveszti az állását, ha elhagyja a párja. Mikor ez valóban megtörténik, akkor a félelem is megszűnik, hiszen már nem kell rágódnia, hogy mi történik, ha…, mert a dolog már megtörtént.

Mondok egy saját életemből vett egyszerű példát. Autóval utaztunk, és a sofőr barátunk „kissé” másnapos, fáradt, álmos volt. Az út vége kissé feszült is lett, a visszapillantó tükörből néztem folyamatosan, és ha a szeme fél másodpercnél hosszabban volt csukva, kérdeztem tőle valamit. Folyamatosan ott volt egy lappangó félelem az emberben, hogy nehogy elaludjon, és emiatt balesetet szenvedjünk. Aztán úgy volt, hogy megállunk pihenni a következő benzinkúton. A sofőr barátom is felélénkült erre az elhatározásra, egészen felébredt. Na akkor kapott az amúgy bérelt autónk – a kerék anyaghibájának és elhasználódásának köszönhetően – defektet… Az autópályán, 130 km/h sebesség mellett a belső sávban. Karcolás nélkül megúsztuk a dolgot, persze koccantunk a szalagkorláttal, meg is pördült az autó párszor. De megkönnyebbüléssel szálltunk ki a kocsiból, már nem kell többet félni attól, hogy balesetet szenvedünk, hiszen már megtörtént.

Aki úgy érzi, gödörben van, az már nem fél attól, hogy gödörbe kerül. Az ebben érzett felszabadulás, az ennek a helyzetnek az elfogadása, felfogása lehet annyira felszabadító, hogy az ember képes könnyedén beletörődni ebbe. Sajnos sok hajléktalanon pont ezért nehéz segíteni, mert igazából nem is akarnak a gödörből kimászni, elfogadták azt, berendezkedtek benne, ha kimásznának, újra egy félelmetes világba kerülnének, ahol van mit veszteni. Lehet, hogy hajléktalanként az élet nem éppen leányálom, de nincs is mit veszteni ebben a helyzetben.