Hogyan voltatok biztosak abban, hogy jol dontottetek a tovabbtanulasotok felol?

Én nem tudtam mi szeretnék lenni, vagy mit tanuljak.

Aztán mikor 18 éves voltam, felvételi előtt 2 hónappal részt kellett venni egy kötelező pályaorientációs napon, amin legalább 3 előadást kötelező volt megnézni. Nem tudtam mi legyen a harmadik, de aztán választottam valamit, amiről úgy éreztem, hogy kevés vagyok hozzá + nem tudtam mit is csinálnak valójában stb.

Ezen az előadáson egy pillanat alatt rájöttem, hogy igen, ez nekem való, igen, alkalmas vagyok rá, igen, keresett a piacon és egy az egyben az, amit szeretek.

Innentől kezdve nem volt bennem egy csepp kétség sem, hogy mit szeretnék tanulni. Hogy mit akarok vele dolgozni, az még nem volt világos, a speciális területre egy évvel később, 19 évesen kezdtem terelődni.

Most 22 vagyok, már a mestert csinálom, és 2 éve dolgozom a területen. Nem bántam meg egy pillanatra sem.

Ki tudok teljesedni, számomra tökéletes: van benne kihívás, kreatívságot, agymunkát is igényel, megbecsülnek, fontos vagyok (kevés ember végez ilyet), nagyon jók a munkakörülmények, jó a fizetés, változatos a munka (lehet válogatni), folyamatos fejlődést igényel stb. Megtaláltam a szeretem, megy és megfizetik metszetet.

Szia, az empátia egyáltalán nem gond egy orvos esetében, sőt kimondottan jó ha megvan benne. Nagyon sok a kevés empátiával rendelkező orvos, ennek az egyik oka, hogy az egy olyan szakma, amit teljes empátiával nem lehet elviselni, az ember megnyomorodna lelkileg. Kérdem hallottál már olyan orvosról, aki azért lett lelki beteg, mert túlságosan együttérzett a betegeivel? Persze nem állítom, hogy ez lehetetlen, de aki az egészségügyben dolgozik (én is) tudja, hogy egyáltalán nem egy jellemző jelenség. Sőt még ápolók között sem jellemző ez, akik sokkal több személyes interakcióban vannak a betegekkel az orvosoknál és jellemzően empatikusabbak is, már "a rendszerbe való belépéskor". Ennek az az egyszerű oka, hogy az emberi psziché tele van védekező mechanizmusokkal, amik (többek között) pont ettől kímélik meg, hogy a túlzott empátia miatt tönkremenjen. Én azt látom, főleg a nővérek körében, hogy egyes esetekben nagyon empatikusak lehetnek a betegekkel, de ez gyakran felszínes empátia (jó értelemben) és van egy nagyon szilárd határvonal számukra (ez mindenkinél kialakul, a szakma is erre szocializál), amin túl nem engedik magukba a betegek problémáit. Ez talán az egyik legkevésbé fontos dolog ami miatt aggódnod kell.

A vértől sem nagyon kell félni, mindenkiben van egy természetes iszony a vértől, kinél erősebb, kinél gyengébb, idővel és megszokással ez csökkenni fog. Nekem például ami nagyon para volt amikor elkezdtem dolgozni, hogy én előtte soha nem láttam holttestet. Emlékszem, amikor az első elhunyt beteget láttam az osztályunkon vennem kellett egy pár levegőt nagy, és nagyon intenzív élmény volt, még most is hallom a fejemben a hangját az orvosnak, ahogy kimondja, hogy ,,11:28". Na de ez is egy első alkalom volt, utána már sokkal komfortosabban tudja kezelni ezt az ember. Persze nem azt mondom, hogy hozzá lehet szokni teljesen, de azt igen, hogy kiépül ez a bizonyos határ, amin már nem törnek át ezek az érzelmi hullámok.

,,Ti amikor egyetem elott alltatok nem jatszodott le hasonlo dolog bennetek, akar orvosi, akar mas szakma elott? Es ha igen, hogyan kezeltetek, belevagtatok-e abba ami az almotok volt vagy kerestetek inkabb valami masat?"

Bennem játszódott le egyébként nagyon hasonló dolog. Én végül nem vágtam bele a dologba, elmentem mérnökire orvosi helyett. Csináltam másfél évig de folyamatosan ott volt a bogár a fülemben, hogy ,,mi lett volna ha" meg hasonlók, nem találtam meg a helyemet egyáltalán. Másfél év után abbahagytam a BME-t. Most segédápolóként dolgozok egy helyi kórházban, és beadtam a jelentkezésemet az orvosira, ami ha minden jól megy szeptembertől fog elkezdődni nekem. Lényeg a lényeg, nincs tragédia abból, ha elindulsz az álmod után és közben rájössz, hogy ez neked nem való, és inkább váltanál, bármikor megteheted. De ha elmész valamerre csak azért mert nincs merszed azt csinálni, amit igazán akarsz, az szenvedés lesz valószínűleg és persze lehet hogy megszereted, az evés hozza meg az étvágyat alapon, de szerintem sokkal valószínűbb, hogy visszahúz a szíved arra amerre eredetileg mentél volna.