Ha értek az emberekhez, és szeretek segíteni, és könnyen felismerem mások problémáját valamint korom ellenére jó meglátásaim vannak, akkor milyen területen kéne tovább tanulnom?

A helyzet az, hogy pár éve ki léptem középiskolából, 11. év után. Túl fiatal voltam, és egyáltalán nem érdekelt semmi. Tudjátok... én azt hittem enyém lesz a világ, semmi nem szegheti a kedvemet. Szerintem ezen mindenki át esik, csak én fegyelmezhetetlenebb voltam.

Nem volt problémám a tanulással, legjobbak között voltam. Csak éppen nem érdekelt az egész. 10 pályázatból amin nagy unszolásra el indultam minimum 8-on nyertem, minden elismerést be zsebeltem, de végül a sok hiányzásom miatt megbuktattak, bárhogy is tanultam. Bármennyire is nem látszott a jegyeimen. Akkor ott kiléptem mérgemben, hogy miért velem tették ezt? És mi van azokkal akik 2-es átlaggal végig bukdosnak... én meg 4.8-al, ha ott vagyok ha nem, akkor is megcsináltam.

Persze, ez azért így nem egészen igaz. Sok problémám volt, a családom rossz helyzete, minden napos elég komoly veszekedések, testvéreim halála, az alkoholista nagyanyám, a teljes kilátástalanság, az anyagiak... sőt a saját betegségem is.

Valahogy, a saját és mások hibáimból, és abból amiben fel nőttem végül rá jöttem, hogy megtanultam élni. Vissza mentem nappalira, és most azt lesem, hogy csináljak magamnak saját, szebb életet hogy többet ne kelljen úgy tükörbe néznem hogy 10 másodpercig se tudom elviselni a látványomat... :)

Persze, nem csak én tehetek róla hogy félig el csesztem az életemet, de velem se volt könnyű, elég önfejű vagyok. Ráadásul a szüleim sem voltak/vannak abban a helyzetben, hogy engem igazgassanak, mert még magukat se tudják/tudták igazán.

Még 2 évem van érettségiig, de ugye 2013-emelt érettségi lesz a belépő mindenhová, viszont még simán megcsinálhatom.

Töri, magyar, biosz, föci, társism ezek amik igazán érdekelnek, amikben jó vagyok. Művész beállítottságú vagyok, remekül írok és rajzolok, több ajánlóm van már művészeti sulikba... de erről már valahogy le mondtam, mert drága és a bejutás is elég lehetetlen... Az élet inkább úgy kezdett formálni hogy az emberek problémáit látom meg, és tudok nekik segíteni, talán azért ahogyan felnőttem, amiben életem, vagy nem is tudom. Sokaknak elképzelhetetlen amiken én túl mentem, bele se tudják magukat képzelni a helyzetembe de viszont számomra meg ösztönzően hatottak így évekkel később, hogy segítsek, ha már én így jártam, más ne járjon, és ha a tudásommal segíthetek akkor minden meg teszek értük.

Ez sablonosan hathat, de szerintem így egyszerűen megfogalmazva a legközérthetőbb.