Nem tudom hogy vegyem lazábbra az iskolát. Szerintetek? Beteges amit csinálok? Vagy ez már depresszió?

Írj,majd én kitanítalak :D

Nálam nagyobb korhely nincs is,hidd el,szaktársaim istenként tisztelnek hogy be se járok,nem is tanultam soha egy percet se életemben,mégis megvan az összes tárgyam :D

Itt nem is a lazábbra vétel a sarkalatos pont. Sőt még csak nem is itt van a problémád gyökere.

> de valahogy sosem jön össze mert nem tudnám elviselni hogy rossz jegyem legyen.. foggalmam nincs miért..

Mert éveken keresztül arra kondicionáltak, hogy versengj, hogy rosszul érezd magad egy rossz jegy miatt, hogy próbálj minél jobb jegyet szerezni. Ezt mantrázták a szüleid, a tanáraid, de ha nem is tudatosan és szóval, az osztálytársaid is. És ez egyébként bizonyos mértékig még valahol jogos is. Igen, hozd csak elő a képességeid legjavát, feszegesd a határaidat. De van itt egy más probléma…

> Állandóan csak sírok mert stresszelek a tanulás miatt

És ez a gond. Én éppen dolgozok, de már vagy 12 órája programozok a gép előtt, mert így alakult. Kis pihentetőként válaszolok itt, aztán még dolgozni fogok még 2-3 órát. Majd meglátom meddig bírom. De ez egy dolog, az érzelmeidet függetleníteni lehet ettől. Képzeld el azt a szituációt, hogy nagyon-nagyon sietsz valahova, tényleg nagyon fontos, hogy időben odaérj, és kétséges, hogy odaérsz-e. Rohansz a buszra, felszállsz. Két dolgot választhatsz: Az egyik, hogy „rohansz” a buszon ülve is, „miért nem megy ez a rohadt busz, miért kaptunk már megint pirosat, miért totojázik az a szerencsétlen előttünk stb…”. Oké, csak ettől egy másodperccel nem fog előbb megérkezni a busz. A másik dolog, amit választhatsz, hogy hátradőlsz, és mivel a buszozás idejére nem rajtad múlik, hogy odaérsz-e, nem foglalkozol a dologgal, lehiggadsz, nézed a felhőket az égen, rámosolyogsz az integető kisgyerekre a buszmegállóban…

Oké, viszont leszállsz a buszról, onnan tényleg rajtad múlik, hogy odaérsz-e. Rohansz… De rohanhatsz úgy is, hogy „jaj-jaj-jaj-jaj-jaj”, meg úgy is, hogy „oké, most rohanok, aztán majd kiderül, hogy odaérek-e vagy sem”. Rohanni lehet a legnagyobb higgadtsággal is.

Hasonló módon lehet nagyon sokat tanulni, nagyon feszített tempóval úgy is, hogy közben higgadt maradsz. Miért aggódnál? Megtettél mindent, amit megtehettél? Akkor nyugodt lehetsz, azt fogod kapni, amit méltán megérdemelsz, ha kihoztad magadból a képességeid legjavát, akkor nincs okod szégyenkezni. Nem tettél meg mindent? Nyilván ennek is megvan az oka. Nem kell mindig mindenbe 100%-ot beleadni, az ember annyit ad bele egy-egy tevékenységbe, amennyinek szükségét érzi.

~ ~ ~

Tedd fel magadnak a kérdést. Mitől van rossz érzésed egy rossz jegy miatt? Mi a racionális jelentősége ennek? Ha a továbbtanulásodhoz kell a jó jegy, és neked tényleg célod, hogy mondjuk az adott egyetemre juss be, az adott szakmát tanuld meg, akkor oké, hajts. De ne vond bele magad érzelmileg, az nem hogy nem segít, de egyenesen csak hátráltat. Vagy mitől félsz? Mi az a negatív dolog, ami történhet veled?

~ ~ ~

Pl. általános iskolában nem voltam túl szorgalmas. Matekból, fizikából jó voltam, de azt nem kellett tanulnom, azt csak megértettem órán. A történelem, irodalom, biológia, meg hasonlók esetén volt, ami érdekelt, és akkor kíváncsisággal tanultam, volt, ami meg nem érdekelt, és akkor ha egy órát töltöttem vele, annak sem volt sok haszna. Értelmes gyereknek tartottak, szüleim szerették volna, ha gimnáziumba megyek. De végül szakközépiskolába kerültem. Katasztrófa! Ugyanúgy kaptam egy érettségit, mintha gimnáziumba jártam volna, csak mellé még szereztem egy szakmát is. Jaj! Aztán továbbtanultam főiskolán. De végül nem szereztem diplomát, részben a lustaságomnak, részben más okoknak köszönhetően. És? Ma informatikusként, programozóként dolgozom, pont annyit keresek, mint a diplomát végzett munkatársam. (Oké, a mi szakmánk ilyen téren azért speciális.) De volt olyan ismerősöm, aki szakmunkásba járt. Kapott egy szakmát, érettségi nélkül. Aztán dolgozott öt évet, majd beiratkozott estire, és érettségit szerzett. Egy másik ismerősöm, a középiskolai osztálytársam nem ment tovább egyetemre. Ő is dolgozott pár évig, aztán a barátnője addig-addig noszogatta, hogy utólag levelezőn szerzett egy villamosmérnöki diplomát. A másik középiskolai osztálytársam szintén nem tanult tovább. Később sem szerzett diplomát, sőt rájött, hogy nem is szereti azt a szakmát, amit tanult. Elhelyezkedett más szakmában, szakirányú végzettség nélkül, és köszöni szépen jól van, elégedetten éli a világát.

Fiatal vagy. Valódi tudatosságban alig pár éve szemléled a világot, nem látod az időbeliségeket, illetve az abban lévő lehetőségegeket. Számodra, ahogyan a legtöbb fiatal számára minden azonnali, és fatális, végleges, végzetes. De ez nincs így. Nincs az az akadály, aminek ne lehetne nekifutni még egyszer. Ha valamit akarsz, és meg is van hozzá a képességed, lehetőséged, akkor lesz elég akaraterőd, hogy el is érd. Ha nem, akkor vagy a képességed hiányzik, és akkor más célokat kell kitűzni, vagy az akaratod volt gyenge, és be kell látni, nem is annyira akartad azt a célt elérni.

Nyilván nem lebeszélni akarlak, most tudsz a legkönnyebben tanulni, a legtöbbet kihozni a képességeidből, törekedj is erre. De ne görcsöld túl. Emlékszek még, hogy általános iskola harmadik osztályában, márciusban hogyan sikerült egy dolgozatod mondjuk matekból? Nem? Akkor volt különösebb jelentősége? Akkor volt, de annyira azért nem, hogy összerogyj a jelentősége súlya alatt.