Ki a valaha élt legjobb magyar író?

Én „más” nevű írót, nem ismerek! Viszont nincs a felsoroltak között a valaha élt LEGJOBB magyar író! (Aki történetesen a világirodalom legjobbja is egyben.) Pedig echte zseni az istenadta!

Úgy híják: Baksay-Róka Béla.

Íme – csak ízelítőül – készülő nagyregényének „nyitánya”, egy döbbenetes erejű, többszörösen összetett mondatból álló prózavers:

● A Mindenség káprázata

Ha majd egyszer Te is állsz szikrázón tiszta, rejtek-sötét éjszakában szabad ég alatt – távol a fénnyel hivalgó, füstgomolyos várostól –, s feltáruló lélekkel pillantasz a káprázatos mennyboltozatra fel – csak, hogy elvágyó képzeleted repítsen a Fenséges Végtelen térségein át, s mert ismerned kell A Mindenható számolatlan, tünékeny-valóság csodáit –, hát merülj el gondolatban a messze-mélyűr csillagvajúdó gázködjeiben, s már látod is, amint idegen másik testvér-világok titok-rejtelmes bolygó-gyermekei vonulnak el sorra napjaik ellenfényében előtted;

S ha majd ekkor kaleidoszkópban kevert színekkel pompázó egyikükhöz az értelem remény-remegésével közelítvén felsejlik már benned is, hogy ott – nehéz metánfelhők alatt – a zabolátlan őskáosz-szabdalta felszínbe ékelt forrva-bugyborékos tengeröblök mélyén milliomnyi évtől fogva készül lappangón az Élet – hogy majdan szétáradhasson rajt’ –, hát ne feledd, mily’ sérülékeny szálak egymásba fonódásán is múlik mindez;

Mert ha tovább hatolsz a gyémánttal szórt távol-tér fekete-bársony szövetén, tovább a Hattyú-csillagkép legendás űr-szegletébe, ahol is az iszonytató Cygnus X-1 infernó tárja fel lenyűgöző rettenetét előtted, akkor ott a tapasztalás felkorbácsolta érzetek eufóriájától eltelve tanúja leszel, amiképp’ e láthatatlan-fekete szingularitásba görbedt csillagszörny-pöttöm, midőn korszakokkal elébb a saját bolygó-füzérén viruló civilizációt szupernóva-végítéletként semmisíté meg, most egy gigászin tobzódó örvénylésben falja fel fénygömb-óriás társát közönyösen!;

Ám ez önmagába zárult energia-mælstrom – e felfoghatatlan stella incognita –, egyszer még tán szolgálhat szülőplanétájukat mindörökre elhagyó űrvándorokat, amiként ők azt – egy lelkesítőn-fájdalmas Új Exodus állomásaként okosan, óvatosan megközelítvén – ravaszul megcsapolják majd, hogy azután az űr méhében megbúvó Új Ígéretföldje-bolygó iránt kutatva vezessék tovább tér-óceánt hasító hajóikat;

És ha amint Te is nem fáradva, nem pihenve – a végső válaszhoz új meg új célt keresve – rendre magad mögött hagyod majd a fényéveknek ezer meg ezreit, s A Teremtő eme véghetetlen űrbe sajtolt kéznyomai közt – a gondolat eme határ nem-szabta sebességével tovasuhanva – végre is már túlnan jutsz a Tejútrendszer legkülső tartományain – túl a ritkásan derengő galaktikus halo különc rendbe ömlesztett gömbhalmazainak fénylabdáin is –, hogy egy még távolibb cél: az M31 Andromeda testvér-galaxisának halovány ködkorongja felé vedd útadat, s akkor egy pillanásnyit megtorpanva visszatekintesz a karspirálok szivárványszín, ölelő íveire, s az elmondhatatlantól gyönyörűség-félelem-zokogásban kitörve hirtelen a magány ragadja meg fémmarokkal szívedet – mert nem találod a messze hagyott Földanyát –,

Te is rádöbbensz majd:

A Mindenség egy mély sóhaj az Idő tükrén, és Isten célja, hogy társra lelj benne!