Mit gondolsz erről a lányról? Egy ismerősöm blogjában találtam.

Tegyük fel, hogy megszületsz. Tegyük fel, hogy beleszületsz egy családba, ahol Te vagy apuci és anyuci szeme fénye, legféltettebb gyémántja. Egy zárt dobozban tartanak, ahol nem érhet semmilyen veszély; nem törhetsz el, nem kophatsz meg, nem lophat el senki, tehát teljes biztonságban vagy. Mindehhez társul egy apuka, aki egy óriási papucs, és egy anyuka, aki egy házisárkány. Mindketten Rád erőltetik az akaratukat, azzal a különbséggel, hogy anyukád ezt erőszakkal éri el: először csak hisztizik, aztán kiabál, és ha ez sem működik, nekiáll üvöltözni. Úgy tud üvöltözni, ahogy senki. Még a falak is beleremegnek. Apukád vele szemben, nem agresszív; ő úgy éri el, hogy azt tedd, amit ő kíván, hogy pofákat vág, nem szól hozzád, ha mégis megjegyzéseket tesz, és megvonja Tőled a költőpénzt. Tehetetlen vagy, hiszen függsz tőlük. Választási lehetőséged nincs. Fellázadhatsz, harcolhatsz a magad módján, csendben tüntethetsz, de változtatni nem tudsz. Falakat építenek köréd, korlátok közé zárnak, egy idő után már kimondatlanul tudod mit szabad és mit nem. Szabad vásárolnod. Ruhát, cipőt, táskát, sminket, napszemüveget, ékszert, ezt-azt. Persze nem nézik jó szemmel, de lenyelik. Nem szabad este kimaradnod, fiúkkal találkoznod, fiúkkal barátkoznod, káros dolgokat fogyasztanod (cigi, pia, drog, gyógyszer). Továbbá nem szabad bármi olyat tenned, amit egy „jó lány” nem tesz. A suliban természetes, hogy Te vagy a legjobb tanuló. A nagymama, a nagypapa, a szomszéd, a munkatárs, a mosógép szerelő, mindenki pontosan tudja milyen okos, szorgalmas, rendes, jó tanuló, „arany gyerek” vagy. Ha nem tudod hozni az elvárásokat, csalódnak benned, szemmel láthatóan kevésbé szeretnek majd.

Nagyon nehéz egy olyan családban felnőni, ahol nem hagyják, hogy kiforrjon a személyiséged. A saját képükre formálnak, az egyéniségedet számukra megfelelőnek alakítják.

Teljességgel nem tolerálják az értékrendjükbe nem beleillő álmaidat, vágyaidat, céljaidat.

20 éves vagyok, és elegem lett. Nem vagyok hajlandó feladni értük az álmaimat.

Elég erőt gyűjtöttem, hogy a dobozomat felnyissam és kiszabadítsam magam. Ha azonban ezt megteszem, tudom, többet semmilyen körülmények között nem jöhetek vissza. És ez nagyon megrémiszt. Nem tudom milyen jövőm van; nagyon félek attól, amit az élet a számomra tartogat. Lehetnék sokkal rosszabb helyzetbe, tudom, de jobba is! Ha már most ilyen fiatalon feladom a reményt, mi várhat rám a későbbiekben? A kérdés az, hogy megéri-e kockáztatni. A lelki egészségem csak jobb lehet, az tény. Mellettük minden nap egy öröké valóság. Ha látom őket, a halál jut eszembe, a reménytelen tehetetlenség, a düh, az abszolút kilátástalanság.

Lehet, velem van a baj, igen, elképzelhető. De, ha itt kell maradnom, nincs más út számomra csak a vég. És ezen az érzésen, ha idegbeteg vagyok (ahogy anyám mondja), ha nem, se nem tudok változtatni. Érzem és felőröl. A nap minden percében a lelkem legmélyebb pontját égeti, az utcán, a metrón, a suliban, a szobámban, egyetlen kivétellel mindenhol ezt érzem. Hol van ez a kivétel? Bevásárlóközpontok, ott ahol más lehetek, mint aki a valóságban. Megcsinálom magam, és ezzel másnak tűnök. És ha már másnak tűnök, el is hiszem, hogy más vagyok. Az a hely, ahol a legeslegjobban utálok lenni, az sajnos az otthonom.

Ha megkérdeztek volna meg akarok-e születni, most már tudom, kézzel-lábbal tiltakoztam volna.