Miért boldogtalanok a magyarok?

Miért lennénk boldogak?

Magyarország, a magyar népesség egy mély depressziós minden tünetét magán hordozza, de egyéb problémák is vannak. Gyűlölünk. Mindent és mindenkit, de legfőképpen önmagunkat. Nem vagyunk képesek szembenézni a múlt hibáival és továbblépni, helyette kitaláltunk egy magunknak egy sosem létezett dicső múltat és kötjük magunkat hozzá, mintha azt valahogy vissza kéne hozni, mintha a magyar nép csak több százezer négyzetkilométeres világbirodalom uraként lehetne boldog. Erre bőven rátesz a történelemoktatás mikéntje, a kormányzat megnyilatkozásai, az általános összeesküvés elméletekben való hit, a mindenért mások hibáztatása. Az ország népe valóban folyamatosan el van nyomva alapítása óta. Ez a közelmúltig persze nem tűnt fel, hiszen mindenhol ez volt a bevett gyakorlat, de a XX. század (sok minden más mellett), ezt is megváltoztatta. Láttuk, ahogy a szomszédaink, (az annyira lenézett és gyűlölt szomszédaink) leköröznek minket gazdasági téren, ez pedig növelte a kisebbségérzetet. A kormányaink közül 1848 óta egy sem volt amely a saját gazdagsága és hatalmának bebetonozása helyett ténylegesen az ország népének jólétét nézte volna. Ezt pedig jó elnyomottakhoz méltóan mi mindig is tűrtük és általában egy-két apró kivételtől eltekintve boldogan tapsolunk neki. Persze a világpolitikai események jelentőségét nem akarom lebecsülni, de a helyzetünket bőven magunknak köszönhetjük és ezt tudjuk is. Ezt nem bírjuk megbocsátani magunkat, de még csak szembenézni sem merünk a ténnyel. Szerintem ezért vagyunk alapvetően boldogtalanok.