Szerintetek milyen a történetem eleje? 17/L

Amikor levonszoltuk az előírásnak megfelelő két, egyenként majdnem húsz kilogrammos bőröndöt a villamosról már láttam, hogy nehéz dolgunk lesz. A vasútállomány minden négyzetcentiméterét elfoglalták a vonatra váró riadt, kétségbeesett gyerekek és fiatalok és a náluk sokkal inkább elkeseredett, de magukat erősnek mutató szülők. Kihúztam a bőröndöm fogantyúját és elindultam szorosan a nővérem mögött, aki rendíthetetlenül törte az utat előttünk. Nem mertem levenni a szememet a vállig érő, egyenes, világosbarna hajáról és a feje tetején lévő csinos barettről. Tudtam, hogy ha hátranéznék anya meggyötört, könnyekkel áztatott arcára, megszakadt volna a szívem és kisgyerek módjára, sírva rohantam volna haza, magam mögött hagyva mindent, minden rosszat, ami rám várt és mindazt a kevés igazán jó dolgot, ami eddig történt velem ezalatt a 17 évem alatt. Így csak néztem a vörös sapkát, nem is törődve azzal, hogy hány ember lábán húzom át a bőröndömet, de volt egy érzésem, hogy ők sem éreztek belőle semmit. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy felkészítsék magukat a búcsú mély, lelki kínjára, amihez fel sem érhetett ez a csöppnyi fizikai fájdalom.

Hirtelen megtorpantunk és nekiütköztem Melanie vállának. Kotorászni kezdett a kabátzsebében majd elővette a két jegy egyikét és rövid ideig tartó vizsgálgatás után így szólt:

- Ez a harmadik vágány közepe, azt hiszem jó lesz, ha itt állunk meg.

Leállította a bőröndjét és körbenézett, én is követtem a példáját majd leültem a táska tetejére és a kezembe temettem az arcomat. Nem sírtam, csak egy hangos, fájdalmas és kimerült sóhaj hagyat el a számat. Ültem ott és figyeltem, hallgattam a pályaudvart betöltő zajokat. Szinte mindenhonnan ugyanaz hallatszott: síró gyerekek, beszélgetésfoszlányok, gyengéd anyai vigasztalás. Az én anyám viszont nem próbált felvidítani minket, ő csak sírt, kezében egy gyűrött papír zsebkendőt szorított. Nem hibáztatom amiatt, hogy abban a pillanatban elhagyta az ereje. Már mindkét gyereke felnőtt, nem szorultunk rá arra, hogy hazugságokkal álcázza, ha valami rossz várt ránk. Nem voltunk már gyerekek, hisz 17 évesen már nem számít annak az ember. Melanie pedig már majdnem betöltötte a 20-at.

Nem emlékszem mennyi ideig ültem így mozdulatlanul, mikor egy kéz érintette meg a vállamat. Felpillantottam és nővérem nézett le rám. Próbált bátorítóan mosolyogni.

- Gyere, Reena, köszönjünk el anyától! Pár perc múlva megérkezik a vonat.

Bólintottam és felálltam. Ő pedig átkarolta a vállamat, mintha ezzel meg tudna védeni attól, ami ránk várt. Anya évekkel idősebbnek tűnt a valódi koránál. arra is meg mertem volna esküdni, hogy ez a változás csupán pár nap alatt játszódott le az arcán. Már közel sem hasonlított arra vidám, mosolygós nőre akinek a képe még gyerekkoromból köszön vissza.

Melanie előrelépett, megölelte anyát, még suttogott is valamit a fülébe mire - legnagyobb meglepetésemre - halvány mosoly jelent meg anya arcán.

Tovább beszélgettek, de én már nem figyeltem. Zsongott a fejem. A fülemben visszhangzott a hang, ami jelezte, hogy mindjárt itt van a vonat, a fülledt levegő százszoros súllyal nehezedett rám, szédültem és hányingerem volt. De mindennél jobban: féltem.

Belenéztem anya fáradt, mélybarna szemeibe.

- Nem tehetem azt, nem hagyhatom itt, nem kényszeríthetnek!- ez járt a fejemben.

Kétségbeesetten futottam oda hozzá és ugrottam a karjai közé. Megingott, ha nem lett volna ő is magasabb nálam biztosan ledöntöm a lábáról.

- Kérlek! Kérlek, anya! Hadd maradjak itt. Nem engedheted, hogy elvigyenek abba az iskolába. Könyörögve kérlek! Könyörgöm... - ekkor már sírtam, patakokban folytak a könnyeim, erősebben szorítottam magamhoz anyát.

Persze ez mind csak hiú ábránd volt. Semmit sem tehetett az ellen, hogy minden iskolás korú gyereket elvigyenek egy másik területre. Finoman eltolt magától, lenézett rám és a hüvelykujjaival letörölte a könnycseppeket az arcomról.

- Jaj, Reena! Hidd el bármit megtennék, hogy itt maradj, hogy itt maradjatok, mindketten-bíztató, de végtelen szomorú mosollyal fordult Melanie felé- de tudod, hogy nem lehet. nem lesz olyan rossz, mint amilyennek most képzeled. És, ha bármi bánt, te is tudod, hogy akármikor írhatsz levelet nekem is és a nővérednek is...

A beérkező vonat füttye szakította félbe a búcsúnkat. Mint mindig, most is pontosan érkezett. Anya szorosan magához ölelt minket és egy-egy hosszú csókot nyomott mindkettőnk homlokára. Még mindig szipogva nyúltam a bőröndöm után. A vonatra ismét a nővérem karjával a vállam körül szálltam fel. Egyáltalán nem bántam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az ő ölelése az egyetlen dolog, ami megóv attól, hogy darabokra hulljak.