Úgy érzem, azért akadt meg az életem, mert túlságosan illúzióvesztett állapotba kerültem. Mit lehet ez ellen tenni?

Jelenleg 24 éves vagyok. Mindig nagyon komolyan vettem az életet, ráadásul nagyon erős minta van előttem a szüleim képében, ezért úgy érzem, akármilyen élet nem lenne megfelelő nekem. Röviden az a problémám, hogy elakadtam, mert úgy érzem, bármilyen utat választok, az nagyon nehéz lesz.

Már gyerekként is sokat beszélgettem felnőttekkel, és igyekeztem belelátni életutakba. Azt gondolom, hogy Mo.-n a legtöbb munka nem jó és alulfizetett, így eleve nehéz jó állást találni. Előnyben vannak azok, akik műszaki, különösen informatikai beállítottságúak, de én nem vagyok ilyen. Legszívesebben valamilyen műszaki szabadúszó, pl. programozó lennék, úgy gondolom, azzal lehet a legbiztosabban sokat keresni.

Én a nyelvekben vagyok jó, meg általában véve nagy a lexikális tudásom, jól tudok tanulni, csak mostanában lustultam el. Viszont azt gondolom, hogy a motivációhiányom egyik oka az, hogy túlságosan reálisan látom a dolgokat, emiatt nem lelkesít egy csomó minden, ami másokat igen, csak később kiábrándulnak belőle. Pl. bármilyen jól hangzik az, hogy tanítsak, eszem ágába se lenne tanárnak menni, mert részben tanárismerősök, részben tanárnak készülők tapasztalatai alapján tudom, hogy egy átlag magyar oktatási intézményben katasztrófa, amivel egy tanárnak szembe kell néznie. Nem jutna eszembe jogi pályára se lépni, mivel tudom, hogy telített a szakma, és az sem olyan, mint a sztárügyvédek az amerikai filmekben. A legtöbben valószínűleg középszerűségben maradnak.

Érdekel a természet, de nem készültem kutatónak, és nem tudom, mi az, ami természettel kapcsolatos és tisztességesen meg tudnék belőle élni és jól is érezném magam. Sőt, abban se vagyok biztos, hogy ezt a szempontot a megélhetés elé kell helyezni, miután egy nagyon okos ismerősöm többször elmondta, hogy az ember csak 30 éves kora felé jön rá, hogy mennyire minden a pénzről szól a felnőtt életben, és milyen elsődleges prioritás kell, hogy legyen. Tudom, hogy míg középsuliban arról szólt az élet, hogy aki jól tanul, arra felnéznek és nagy király, addig a valódi élet csak azt fogja jutalmazni, aki szorgalmas és sok pénzt keres. Rettegek attól, hogy felnőjek és szürke, hétköznapi emberré váljak. Mindig azt képzeltem, hogy egy világcsavargó leszek, talán valamiféle vállalkozással, aki "meghackeli" az életet, azaz nem a kitaposott utakat választja és mégis jobb élete van, mint az átlagembernek. Most meg azt gondolom, hogy ezt leginkább akkor lehet elérni, ha valaki informatikus vagy pénzügyi mágus, vagy hasonló.

Az évek során eléggé nietzscheivé változott a gondolkodásom. Ez alatt azt értem, hogy nem csak ezen a téren vesztettem el az illúzióimat, hanem azt is gondolom, hogy pl. az egész párkapcsolati témakör is csak a hormonjaink játéka, és csak arról szól, hogy mindenki jobb génállományú utódot szeretne, mint amilyen a sajátja, ezért a legtöbb ember "felfele" néz, és folyamatosan csalódik. Azt is gondolom, hogy az élet esetlegességek sorozata, amiben nincs szerepe valamiféle felsőbb erőnek, csak úgy ideszülettünk, egy túlfejlett aggyal, és túlfejlett érzékenységgel és igényességgel. Emiatt kinőttünk az állatvilágból, nem simulunk bele úgy a bolygóba, mint az állatok, és az egész emberi történelem arról szól, hogy hogyan próbálunk megküzdeni ezzel az adottsággal.

Ezek miatt a gondolatok miatt jelenleg nem látok magam előtt célt. Megcsináltam egy diplomát, azt is úgy, hogy igazából nem tudtam eldönteni mit akarok, és egy ilyen seszínű szakot végeztem el. Most nem tudom, hogy mit csináljak, mert úgy érzem, az élet ígyse-úgyse lesz olyan király, mint ahogy vártam. Rengeteget szorongok és nem tudok dönteni. És mindezt azért, mert nincsenek illúzióim. Mit tegyek?