Egyik jó baratom azt tanácsolta hogy irjak verset a szakitásom után mert ő is így tette és sokat segitett, kiváncsi vagyok szerintetek hogy sikerült? Nem vagyok irodalmár, sose voltam jó benne de muszáj volt ezt most megirnom.

Az utolsó naplemente

A szemei, azok a szemek…..

Olyan volt mint egy féltett virág a kertben

Láttam kicsiként, beleszerettem majd elköltöztem otthonról de sose feledkeztem meg róla

Majd a sors újra haza hívott és a szerelmem iránta nem halványodott

Szebb volt mint valaha

Ő volt a csillagom a sötètben

De elvakitott a vakító fénye

Ő volt a legnagyobb vétkem

De nem bántam meg semmi érte

Mi egymásnak valóak voltunk, de nem egymásnak örökké

Olyan érzés volt mint az út a mennybe

Talán ez a gyönyörű benne,

A könnyes szemeim csendje

Anyám édes karjába esve

Nem kérdeztem mást csak azt hogy,

Miért engem?

Erősebb lettem de gyengébb

Szívem kínja enyhébb

Apám szemében büszkébb

Mindennapijaim szürkébb

Ha visszamehetnék az első napra

Az első tiszta lapra

Nem változtatnék semmit

Mert töröltem volna könnyeit

Emiatt volt ő más

Talán kissé vitás

Gyerekes szíve rozsdás

De nekem nem kellett senki más

Hibái tették csodássá

Bárcsak egyszer megbánná

Hogy miért tett engem bolonddá

De egyben szabaddá

A szomorú ebben a történetben az hogy le ment a nap mely soha nem fog feljönni

A gyönyörű pedig az hogy végignézhettem a naplementét utoljára

S emlékezni fogok mosolyára

Mert ő volt az első

Bárcsak az utolsó első…