Mondanátok nekem falusi/népi témájú verseket? Aminek valami köze van a földhöz, szülőföldhöz.

Milyen versenyre kell?

Nem kimondottan népies beütésű, de nagyon szép...

József Attila

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,

füst száll a szomorú táj felett,

úgy leng a lelkem,

alacsonyan.

Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!

A valóság nehéz nyomait követve

önnönmagadra, eredetedre

tekints alá itt!

Itt, hol a máskor oly híg ég alatt

szikárló tűzfalak

magányán a nyomor egykedvű csendje

fenyegetően és esengve

föloldja lassan a tömény

bánatot a tűnődők szivén

s elkeveri

milliókéval.

Az egész emberi

világ itt készül. Itt minden csupa rom.

Ernyőt nyit a kemény kutyatej

az elhagyott gyárudvaron.

Töredezett, apró ablakok

fakó lépcsein szállnak a napok

alá, a nyirkos homályba.

Felelj -

innen vagy?

Innen-e, hogy el soha nem hagy

a komor vágyakozás,

hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,

kikbe e nagy kor beleszorult

s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk

erkölcsi rendet a sánta palánk

rikácsolva

őrzi, óvja.

Magadra ismersz? Itt a lelkek

egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt

oly üresen várnak, mint ahogy a telkek

köröskörül mélán és komorlón

álmodoznak gyors zsibongást szövő

magas házakról. Kínlódó gyepüket

sárba száradt üvegcserepek

nézik fénytelen, merev szemmel.

A buckákról néha gyüszünyi homok

pereg alá... s olykor átcikkan, donog,

egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,

melyet az emberi hulladék,

meg a rongy,

rakottabb tájakról idevont.

A maga módján itt is megterít

a kamatra gyötört,

áldott anyaföld.

Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme

húz-vonz, hogy e táj nem enged és

miféle gazdag szenvedés

taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.

Igazán

csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.

Magaddal is csak itt bírhatsz,

óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza

Radnóti sem fér bele a népies kategóriába, de a költeményben használt képekben megjelenik a falu is, és könnyebb, mint a József Attila vers. Mindkettőt nagyon szeretem =)

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.