Versmondó versenyre készülök. Tudtok ajánlani verset?

Szia !

Ez tetszik ?

Várnai Zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

Igaz kicsit komolyabb hangvételű, de ha szépen megtanulod mondani, ezzel aratsz. Tapasztalat :)

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,

Magasba vágyva tengni egyre lent,

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami

Sok százados bú, amelyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefény? fátylat szövögetnek...

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendõre...

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodozva róla: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait....

- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek.

De dönt? harcra nem elég erősnek:

Úgy teremtõdni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag...

Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztõ tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Vagy bánatunknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -

Háborgó vérrel kesergõn vigadni,

Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

S amikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat...

-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen

Önérzetünket nem feledve mégsem.

Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködõn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön - örökre!...

Oké, én egy tényleg komolyat ajánlok, és csak akkor válalld be, ha tényleg nagyon tehetséges vagy.

Pilatus

János evang. XIX. 22

A pörnek vége. Elvégeztetett...

Véres a kereszt tövében a fű.

A helytartóban forr a néma düh

S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,

Unom a vágyatok, a hitetek,

A papjaitok ragyogó ruháját,

A mellükverő messiásokat,

A nap hevét ez átkos ég alatt,

A zagyva szókat, buja színeket,

És magamat és uramat, a császárt,

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.

Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,

Csak álmodott egy létráról az égig.

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.

Már szürkül fenn a Koponyák hegye -

Vajjon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nekem az igazságról,

Azután némán vérzett, ragyogott.

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?

Felelé: "én vagyok".

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is.

Egy messiással több vagy kevesebb,

Pilatus lelke nem lesz nehezebb

És könnyebb tán ez istenverte föld,

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,

De a helytartó nyugtot nem talál.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe

És nekem nem volt elég fegyverem,

Nem volt elég lándzsásom odakünn,

Vagy - vagy üres volt talán a szívem?

Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,

Bús madarak, el a szívről, hess!

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.

Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,

Te véres kezű, szennyes csőcselék,

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!

Él-e, meghal-e, egy marad az átok,

Isten se váltja meg ezt a világot.

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!

Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.

Ki tudja, talán mégis király volt!"

Csend most. De hallga! most az éj kopog,

Pilatus pitvarában a papok.

"Uram, mi véled egyet így nem értünk,

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,

Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!

Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)

Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

"A Messiástok megmenteni késtem,

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem,

Hajótöröttségem utolsó roncsa,

Hitetlen hitem, büszke makacsságom,

Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.

Hadesre! ez a négy betű marad!

Ha alá kéne temetnem e várost,

Rómát, az Imperatort, magamat:

E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,

Halljátok: amit megírtam, megírtam."

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd

S áll a zsoltáros éjben a kereszt

Vagy esetleg:

Dsida Jenő:

Arany és kék szavakkal

Miképpen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetűk közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

Váradi Péter : Ne menj Wittenbergába

Weöres Sándor : Dalok Na Conxy Panból

Térey János : A gyönyörű gyár