Mennyire sikerült ebben a kis részletben átadnom az érzéseket?

Még korábban elhatároztam, ha egyszer regényt írok, akkor nem valami egyedit és jót akarok írni, hanem valami gyönyörűt és végtelenül szomorút, viszont nem tudom, képes vagyok-e rá. Még neki se állta megírni, nagyban a karakterkidolgozásnál tartok, de most elfogott az írhatnék, ezért leültem, és megfogalmaztam talán az egyik legszomorúbb pillanatot. Talán annyit érdemes elmondanom, hogy műfaját tekintve középkori fantasy és dráma, de kétszer annyira dráma, mint fantasy. Szerintetek sikerült legalább egy kicsi érzelmet lehelnem bele? Esetleg már túlzásba vittem?

Ahogy Astil itt ült és nézte a holdat, olyan törékenynek tűnt. Törékenynek és aprónak, mint egy régi porceláncsésze, ami a legkisebb koccanásra is összetörhet. Könnyektől telt arcát ezüstös fényáradat burkolta be, királykék szeme akár a hullámzó tenger; háborgott a rengeteg érzelemtől, amelyet korábban szabadjára engedett. Tekintete mégis békés volt… megkönnyebbült. És rettentően magányos.

– Astil… – Tela lágy hangja féltő aggodalommal telt el. Olyan halkan mondta ki a fiú nevét, hogy az talán meg se hallotta. Talán a hűs szellő messzire fújta a szót.

– Hagyj most magamra – szólt csendesen Astil, s letörölte könnyeit.

Tela zavartan toporgott a helyén, szíve nagyokat dobbant. Vajon mit mondhatna a fiúnak? Mit kéne mondania neki? Elméjének egy része menekülni akart a kialakult helyzet elől, hisz a lány sohasem tudott mit tenni, ha mások vigasztalásáról volt szó. De tudta, ha most elmegy, ha hátat fordít Astilnak, azzal cserbenhagyja őt pont úgy, ahogy sokan mások is tették ezelőtt, és akkor nem maradna a fiú számára más, mint az örök bolyongás a vigasztalan sötétségben; az örök egyedüllét, a szeretet után óhajtozó szív kietlen üressége. S Tela tisztában volt vele milyen is ez az érzés, milyen, mikor senki sincs az ember mellett, senki, akire támaszkodni lehet, aki biztató öleléssel bátorít, aki meghallgat… képtelen lett volna csak úgy elmenni. De mégis mit kéne most tennie?

Összeszorította az öklét, és saját bizonytalanságát elrejtve odalépett Astilhoz. Leült mellé a puha fűbe, és óvatos mozdulatokkal átölelte a fiú izmos karját.

– Mesélj nekem róluk – törte meg a zavart csendet Tela. – Mesélj a húgaidról: milyenek voltak, mit szerettek csinálni? Mi tette őket boldoggá? Miket éltetek át együtt?

Kérését hosszú némaság követte, amitől csak még jobban elbátortalanodott. Körülöttük minden hallgatag volt, nem ciripeltek sem a tücskök sem a kabócák, nem huhogtak a baglyok, csendes maradt a szellő is; talán az egész éj őket figyelte. Fejük fölött a csillagok apró őrszemekként ragyogtak rájuk.

Astil vett egy reszketeg, mély levegőt, sírástól vöröslő szeme összeszűkült.

– Halottak. Nincs mit mesélnem róluk. – Ajkait olyan bánatosan hagyták el ezek a szavak, hogy abba Tela lelke belesajdult. Nem akarta többé így látni a fiút, így, a gyász keserű leplébe burkolózva, magányosan, mint egy falkáját vesztett sebektől vérző farkas, aki úgy véli, számára már semmit sem hoz a jövő. Tennie kellett valamit, ha valaha látni akarja Astil őszinte mosolyát.

Hirtelen ötlettől vezérelve magához vonta őt, és olyan szorosan ölelte át, ahogy csak bírta, ölelte, mintha magát a világot szorítaná a karjai közt. Állát a fiú vállának támasztotta, szemét behunyta, hogy elfojtsa felszínre törő könnyeit. Egy pillanattal később Astil keserves, szívet szaggató zokogásban tört ki.