Egy rövid (max 2 oldal) magyar műmesére vadászok. Ti milyeneket ismertek?

Itt van jónéhány, válogass!

[link]

Sepigufo Iván

Az utolsó falevél

Egy magányos mező közepén egy magányos domb emelkedett, amelyen magányos fa állt.

A domb frusztrált volt, mert elégedetlen volt az emelkedése mértékével, a fa frusztrált volt, mert egy frusztrált dombon kellett állnia. A mező szart az egészre, ő csak egy mező volt.

Az Egyetlen Évszaknak éppen az a szomorkás hangulata jött el, amit az emberek ősznek neveznek, így a magányos mezőn emelkedő magányos dombon álló magányos fa, ha nem is túl lelkesen, de kötelességszerűen szép sorba elhullatta a leveleit.

A levélhullás gyakorlatilag senkit sem érdekelt. A fa unta a leveleit, a domb unta a fát, a mező pedig szart az egészre. Ő csak egy mező volt.

Egyedül a magányos sündisznó pulzusszáma emelkedett meg a lombhullás kezdetével. A génjei által diktált parancs minden ősznek nevezett hangulatváltáskor arra kényszerítette, hogy az élőhelye környékén található egyetlen fához vándoroljon, és ott a hulló falevelek alá állva a tüskéivel összeszedje azokat, majd az így összeszedett levelekkel kibélelje télire az otthonául szolgáló szánalmas kis odút. Ezzel a technikával tudta az Egyetlen Évszak borongós hangulatát menetrend szerint követő mély depresszióját, és azt jellemző fagyokat átvészelni. Bár egyszer ráfaragott, mert a kemikáliáknak köszönhetően, amit abban az évben az Egyetlen Évszak az orvos utasításainak megfelelően szedett, elmaradt a borongós hangulat, és így a mély depresszió is. A sündisznó odúja pedig csupasz penész lett a hőség miatt megrohadó levelektől.

Fiatal korában a magányos sündisznó megpróbált fellázadni a gének parancsa ellen, de párja, a magányos sündisznófeleség akaratával már nem tudott szembeszállni. Márpedig ő falevelekkel bélelt odút akart. A sündisznó pedig volt annyira bölcs, hogy tudja, ha már egyszer párban magányosak, akkor jobban jár, ha nem ellenkezik. Úgy gondolta, hogy kimegy, összeszedi a leveleket, aztán legalább nyugta lesz.

Álldogált tehát a magányos fa alatt, és először arra gondolt, hogy milyen hülyén fog kinézni idén az odújuk, mert a most lehulló levelek nem a megszokott színekben pompáztak, hanem a rózsaszín és a kék különböző árnyalataiban. Aztán eszébe jutott, hogy az odú mindenhogy hülyén néz ki, és ez furcsamód jobb kedvre derítette. Van, amikor a sündisznó már annak is örül, hogy valami olyan pocsék, hogy nem lehet pocsékabb.

Türelmesen álldogált hát, várva, hogy a levelek a hátára hulljanak, és unalmában egy Pink Hedgehog számot fütyörészett.

Aztán felnézett, és örömmel látta, hogy már csak három levél van a magányos mezőn emelkedő magányos dombon álló magányos fa ágain.

Közel van hát a hazatérés – gondolta.

Egy apró fuvallat, és az első levél elvált az ágtól.

Egy rövid időre megpihenő kaukázusi guggoló sas a másik ágon, és a második falevél, lágy vitorlázást követően, szintén elfoglalta helyét a tüskés háton.

Már csak az utolsó falevél rondította az egyébként tökéletesen csupasz ágakat. Kétségbeesetten kapaszkodott, mert biztosra vette, hogy ő a magányos fa utolsó éke.

Az utolsó falevél úgy érezte, helye van ebben a képben.

A mező, aki unta ezt az egész giccses szituációt, egy picit megrázta magát. A dombnak ez nem nagyon tetszett, de nem tudott mit tenni, ő is megrázkódott. Megremegtek a magányos fa gyökerei, a törzs, az ágak… az utolsó falevél pedig végső útjára indult.

A falevél nem lebegett, nem vitorlázott a szélben. Zuhant, és a másodperc töredéke alatt szakította át a magányos sündisznó koponyáját, fülein és orrlyukain préselve ki az agyát.

Az addig párban magányos sündisznólány tényleg magányos lett.

De nem sokáig. Két hét sem kellett hozzá, és megfagyott a béleletlen odúban.