Nem illik a másikat megalázni. Akkor miért csinálják?

Kínozni sem illik, még is zajlik.

Általánosítani sem illik, még is csak egy adat vagyunk.

Büntetni sem illik, még is van büntetőjog.

Stb..

Ez a bolygó istenkáromló, ahogy sok ember is benne.

Miért?

Picik még. Tanulatlanok.

Nem mindenki tartja fontosnak az illemszabályok betartását.

Az illem az nem velünk születik, hanem tanult dolog. Minden társadalomban mások az illemszabályok.

Van, aki nem tanulta meg a szabályokat kicsi korában. Nagyobb korban pedig ha hall is róluk, nem gondolja úgy, hogy azok rá is vonatkoznak.

Minél alacsonyabb szellemi szinten áll valaki, annál nehezebben tudja magát a másik helyébe képzelni. Ezért nem is gondol bele, hogy másoknak nem feltétlenül jó az, amitől ő jól érzi magát.

Az emberi agy - az állatokkal ellentétben - kétféle szinten dolgozik. Az egyik az értelmi, a másik az érzelmi (utóbbi forrása az állatoknál is a hippokampusz, amely már a gyíkoknál is megvolt).

Tévhittel (gőgösen) azt gondoljuk, hogy - mivel emberek vagyunk - az értelem az elsődleges, noha gyakorlatilag minden cselekedetünk érzelmi alapon indul, és az értelem kimagyarázza, hogy miért is tettünk így (azaz narratívát gyárt hozzá).

Az értelem léte miatt kialakultak társadalmi szokások, köztük illemszabályok is, hogy a közösségre ártalmas (az egyén számára meg élvezetes) cselekedeteket minimalizálja.

Ám az értelmi oldalról átvinni az érzelmibe a cselekedetek mozgatórugóját nagyon nehéz, sok gyakorlást, sok erőfeszítést igénylő feladat (önmérsékletet, önmegtagadást, önfegyelmet kíván), és csak sokára sikerül, és csak azoknál, akik ezzel tartósan edzik magukat. Vagy 20-szor meg kell tanulnunk mi a jó, és ha ezt csak keserű tapasztalatok árán tesszük, akkor lehet, hogy öregségünkre sem sikerül elérnünk.

Ma a legtöbb ember önértékelési problémával küzd. Emiatt az erőfeszítésekre, küzdelemre sem tartja magát alkalmasnak. Helyette élvezetekkel, kényelmi eszközökkel próbálja elaltatni az ebből eredő feszültség érzetét. Ami pillanatnyi "zsibbadást", "jól vagyok" állapotot eredményez, de az értékesség hiányát hosszú távon tovább növeli. Állandósult boldogtalanságérzet uralkodik el rajta.

Egy nem tudatosultan élvezetet adó eszköz a mások lealázása, leértékelése, amitől ugyanúgy "jól vagyok" állapotba kerülhetünk, és látszólag az önértékelésünket javítja. Ám ez is csak egy zsibbasztás, és hosszú távon, a keltett hatásaival is, csak tovább csökkenti az önértékelést, és okoz egyre mélyülő motiváció hiányt. Vagyis éppen az erőfeszítésre való hajlam gyengül. Gyerekként, ifjúként pl. nem tanul, illetve nem vállal családot, gyereket.

Hogy megértsük, mi ebben a "jó", miért is teszik meg sokan: hasonló, de tudatosan érzett helyzet pl. a káröröm, amiről szépítve azt mondják, hogy "a legszebb öröm, mert nincs benne irigység". Az nincs, de benne van az, hogy a másiknál feljebbvalónak érezzük magunkat, hiszen nem velünk történt meg. Nos, ez a fajta örömérzet csiklandozza az érzelmi központunkat, és bénítja egy rövid időre az értéktelenségünkből adódó szorongásainkat.

Korunk hedonista felfogású, amely hosszú távon önromboló, mert élvezetekre, kényelemre vágyunk minduntalan, de erőfeszítések hiányában elfogynak azok, akik ezt biztosítani tudják, a tanult szakember, az utánpótlást adó utódok. Mintegy 50 év telt el, hogy egyre érezhetőbben jutottunk az összeomlást nyújtó véghez.

Ha nem tanulunk meg másképp gondolkodni mihamarabb, marad a történelemben ismert megoldás, amely felszámolja ezt az állapotot: a háború.