Hogyan fognak boldogulni az életben azok az emberek, akiket tanuló éveikben kiközösítették, megalázták, folyamatos atrocitásoknak tették ki, (akik az osztályok feketebárányai voltak) Mennyire fog ez kihatni az életükre a későbbiekben?

Nagyon változó. Nekem általánosban volt egy osztálytársam, akit folyton csak vertek meg kiközösítettek, tényleg kicsit fura fiú volt, most meg ő talán a legsikeresebb a volt osztályból. Saját cége van meg ilyesmi. 25-26 évesek vagyunk.

Nem törvényszerűen lesz rossz nekik később, de persze könnyen elképzelhető, lelkialkat függvénye, meg azé, hogy miért bántották annak idején. Ha amiatt, hogy "túl okos", akkor könnyen lehet, hogy úgy jár, mint ez a srác, de ha azért, mert félénk és "szerencsétlen", akkor nem biztos, hogy nem fogja egész életében hurcolni magával az iskolai évek rémségeit.

Én túlléptem rajta. Azóta a mottóm: ami nem öl meg, az megerősít. Évekig vertek, emberszámba se vettek, én voltam a lábtörlő, kórházba is kerültem miattuk. Persze egy idő után, mikor a kemény mag elkerült, javult a helyzet, és már más volt a célpont (akiben épp én tartottam később a lelket), de mégis a menekülést választottam: új életet kezdtem az ország másik felén, itt tanulok tovább, és itt is szándékozok maradni (vagy továbbmenni külföldre, ha sikerül valami). Rám annyiban hatott ki, hogy sokkal többre értékelem a jó szót, mosolyt, kedvességet, és sokkal jobban megbecsülöm a másik embert, mert tudom, hogy annak idején én is hibáztam. Eleinte itt is visszahúzódó voltam, de aztán mivel egyes lakótársaimmal szinte folyamatosan egy fedél alatt élünk, egyre jobban megnyíltunk egymás felé. Már azt tervezzük, hogy maradjunk együtt jövőre is a koliban.

Összességében mostanra hálás vagyok azoknak, akik megkeserítették a gyerekorom, mert nélkülük nem váltam volna azzá, aki most vagyok.

Nekem ebből a szempontból elég gáz volt az életem 0-tól 18 éves koromig. A szüleim se álltak mellettem igazán soha. Vagy legalábbis nem éreztem úgy. Ehhez képest tök jól vagyok, ha nagyon őszinte akarok lenni, boldognak és sikeresnek mondhatom magam (nagyon sok kellemes közegben nevelkedett emberhez képest is extra jól megy a sorom), bár többet és keményebben küzdök általában, kb mindenért, gyakran pont azért, mert szembe kell szállnom saját magammal, például az indulataimmal, gyorsan észre kell vennem a sérülékenységemet és időbe, energiába kerül reálisan értelmezni bizonyos helyzeteket. Külön tudomásul venni, hogy senki sem akar támadni, bántani, akár megütni. Nehéz. Külön kell tanulnom arról, milyen egy szeretettel teli, meleg, barátságos közösség. De szerencsére könnyen tanulok és nem vesztettem el a jóindulatomat - plusz rengeteg álmom és célom van, amiktől a gyermekkorom nem vette el a kedvemet, úgyhogy mostmár azt is mondhatom, hogy ami korábban az álmom volt, most azt élem. És jó, nagyon. De tudomásom szerint a legtöbb ember kevésbé rugalmas és maga is kegyetlen emberré válik vagy megbetegszik. Én is voltam beteg. Egy ideig. Aztán megtaláltam a megoldást és elmúlt.

Viszont, hogy konkrét példát mondjak, eszembe jut, hogy épp mostanában ugattam össze egy barátommal, mert egy egyszerű kérdését pusztító támadásnak érzékeltem, mert ismét felszakadtak bennem régi sebek és nem tudtam elég gyorsan visszatenni magam a jelenbe. És nem szeretek így viselkedni. És a legrosszabb az, hogy miközben küzdök az ilyen helyzetek megjelenése ellen és változok, tudom, hogy nem én tehetek róla, hogy ilyen sebezhető és ilyen erősen védekező-támadó lettem, de nem róhatom fel senkinek, aki a múltamhoz tartozik, mert kiröhögnének. Nem vennének komolyan, illetve nem ismernék fel a felelősséget továbbra sem. Úgyhogy amióta saját életem, egzisztenciám van, másból sem állnak a napjaim szinte, mint hogy mások hibáit javítgatom ki. Gyakran egy senkinek érzem magam, aki csak kolonc a társadalom nyakán, pedig rengeteg barátom van, akik akarnak és keresnek, ráadásul pár dologért még fel is néznek rám, és mégis vagy szégyellem magam, vagy hadakozok, amíg rá nem jövök, hogy nem akar bántani senki. Csak úgy tudom végigvinni a terveimet, hogy tudatosítom magamban, hogy ezek csupán érzelmek, és hogy a múlthoz tartoznak, a jelenhez nincs közük. De ahogy írtam, 24 órás odafigyelést igényel. Legalábbis most még. És végülis csak azért, mert gyorsan szeretnék az érzéseimen változtatni.

nálunk a csesztetett feketebárány most raktáros, a faszagyerek aki cseszette mondhati milliomos 20on évesen önerőből.

de ismerek olyan feketebárányt aki ugyanúgy sikeres.

Általánosban kegyetlenül ki voltam közösítve, nem épp én voltam akkoriban a legszebb lány a világon, és könnyű volt engem bántani.

Nyilván megmaradnak a nyomok, és kihat az ember életére. ugyanakkor jól mondják: ami nem öl meg, az megerősít. Nem igazán tartom a kapcsolatot a volt osztályommal, néha ha összefutok egy-két emberrel, eldumálgatok velük (nyilván ők is változtak, nem vergődhetek egész életemben, nem lehetek örökké megsértődve 13-14 évesek szavai miatt). Szóval, tudom, hogy alakult az életük, és elmondhatom, hogy én lettem a legsikeresebb eddig. A bunkó, rosszindulatú emberek nehezen vetkőzik le magukat, de ami általános iskolában "menő", az később hátrány a számukra.

Jelenleg boldog, elégedett ember vagyok, felfelé ívelő karrierrel - ezt rajtam kívül senki nem mondhatja el, a többség még azt sem tudja, mit akar csinálni az életével, vagy nincsenek lehetőségei, mert jobban tudtak taposni, mint akár tanulni... én visszakaptam, hogy jóindulatúan közeledtem másokhoz, ők is azt, hogy nem.

Persze máig kihat az életemre az a néhány év. Még nem sikerült leküzdenem az önbizalomhiányom, és nehezen ellenkezem másokkal, mert egyszerűen félek attól, hogy megint megaláznak. Ha az embert néhány kritika éri, azt mindig könnyebb elviselni, mintha sokáig bántják. Ez a félelem néha nagyon elnyom.... de próbálkozok.