Mért van az, hogy egyesek a földet nézik és nem köszönnek a másiknak?

Én tényleg nem veszek észre soha senkit, hiába akár rá is nézek. Nem tudom megmondani, hogy miért nem, de nem ismerem fel az embereket az utcán, ha szembe jönnek. Nem fókuszálok rájuk eléggé, vagy nem tudom.

Inkább a földet nézem, különben megsértődnek, ha nem köszönök, vagy nem veszem őket észre. Pedig nem tehetek róla.

Kiskorom óta van ez a problémám, nagyon kínos és szélsőséges tud lenni. Volt olyan, hogy meg volt beszélve egy találkozó egy barátnőmmel, én kicsit korán érkeztem, úgyhogy megálltam a megbeszélt helyen. Bámultam magam elé, meg úgy a "világba", de nem néztem konkrétan semmit. Egyszer csak jött a lány röhögve, hogy kb. 10 perce mellettem állt, és kíváncsi volt, mikor veszem észre, ugyanis vagy háromszor ránéztem. De én TÉNYLEG nem vettem észre. Még jó, hogy ő ismert, így nem sértődött meg.

Egy régi, általános iskolai tanárnőm (akivel mellesleg nagyon jóban voltunk), egyszer iszonyatosan megharagudott rám. Állítólag az utcán szembe jött, én meg ugye nem köszöntem. Másnap az iskolában félrehívott, és megkérdezte, hogy mi van, már ciki köszönni a tanárnőnek iskolán kívül? Legszívesebben elsüllyedtem volna...

Azóta inkább a földet bámulva megyek mindig előre, így legalább nem is vehetek észre senkit.

Néha máshol járok gondolatban és környezetemet csak annyira figyelem, hogy ne essek hasra és ne lökjek fel senkit sem. :D Na, ilyenkor senkinek nem köszönök, mert észre sem veszem őket.

Meg vannak olyan emberek, akikkel nem szívesen kommunikálok, őket igyekszem szándékosan nem észrevenni. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert kellemetlenül érzem magam a társaságukban (sajnos ők ezt nem szokták észrevenni :/) és nincs kedvem két szót sem beszélgetni velük, nemhogy véletlenül többet.

Ha ez segít, felhozom magam példának mert én néha csinálok ilyent. Többnyire akkor, ha nagyon sietek valahova, ráadásul épp morcos kedvemben vagyok. Ilyenkor nem akarom, hogy megkérdezze hogy vagyok, mert félek magamtól, hogy nem úgy válaszolok amit megszokott tőlem. Tehát kérdésem, hogy olyan emberekről van szó, akikkel amúgy szoktál beszélgetni?

Vagy van még egy másik eset, amikor olyan határon van az emberi kapcsolat, hogy nem tudom eldönteni, kell-e vele megállnom beszélgetni vagy elég a köszönés? pl. új szomszéd, új tanár, új kolléga. Mert valami már összeköt, de témában még semmi közös.

én is ismerek idősebb hölgyet, akinek rossz az arcmemóriája.

egyszer együtt mentünk az utcán, megszólal, ezt a nőt ismerem, biztos, hogy ismerem, de nem köszönt, ő a fiatalabb, miért nem köszönt ?

(Molnár Piroska színésznő volt) Pedig TUDTA, hogy ismeri !!! :)