A keresztény családban, környezetben nevelkedett homoszexuális embereknek miért van bűntudatuk?

Nem, a világ nevelte őket homivá.

Egyébként azért szomorúak, mert olvasták a Bibliát és sajnos ott le van írva, hogy bűn. De ha feláldozzák életüket és Jézust követik, akkor minden meg lesz bocsájtva. Csak fel kell adni a homoszexualitást Istenért. Csak ennyi. Áldozat! Mint kulcsszó.

Saját példát tudok csak mondani, más nem tudom hogy élte ezt meg.

Én azt gondolom, hogy legtöbben azért éreznek bűntudatot és azért fojtják el az érzéseiket mert az ember előbb válik vallásossá mint hogy ráébredne a szexuális orientációjára. Én kb 10-12 éves koromban ébredtem rá, hogy mi a helyzet. Pont akkor amikor a korombeli gyerekek is felfedezték, hogy vannak fiúk és vannak lányok. És hogy igenis számít a különbség. Viszont ekkor már mély hitem volt. A nagymamámtól tanultam meg imádkozni nem sokkal azután, hogy beszélni megtanultam. szerettem az egészet. Az imát, a templomot, a történeteket amiket meséltek. Tiszta szívemből hittem és "jó gyerek" voltam. Mindig vigyáztam, hogy ne kövessek el bűnt.

Aztán jött ez az egész. Azt sem tudtam mi ez. Nálunk ez nem volt téma. Nem tudtam miért van ez. Csak azt éreztem, hogy nem azt érzem amit éreznem kellene. De úgy voltam, hogy majd beleszeretek egy lányba és minden rendben lesz. Nem lett. Aztán szépen lassan megtanultam, hogy mi is az amit érzek. Megtudtam, hogy a vallásom, amiben feltétel nélkül hiszek azt mondja, hogy amit érzek (annak ellenére, hogy nem akartam ezt érezni, én csak olyan akartam lenni mint mindenki más. Olyan amilyen voltam, akit szeret az Isten) az bűn és emiatt pokolra fogok jutni. Tudtam, hogy ezt SOHA senki sem tudhatja meg. Mert csak addig vagyok az a jó gyerek akire büszkék a szülei amíg ez nem derül ki. Egyre jobban magamba fordultam. Egyre inkább eltávolodtam azoktól akiket szerettem, attól a közösségtől aki a mindent jelentette nekem. Mert volt egy titkom, amin nem lehet változtatni mégis gyűlölnek miatta. Tudtam, hogy gyűlölnének ha tudnák, mert hallottam a beszélgetéseket. Nagyobb gyerekként már nem takargattak előttünk sem semmit. Hallottam milyen gyűlölettel beszélnek a melegekről olyanok akikről azt gondoltam, hogy csak szeretet él a szívükben.

Tartottam a titkom, egyedül maradtam. Magányosan még akkor is amikor a családom körében voltam mert nem beszélhettem senkivel erről.

Persze az ember megpróbál mindent, hogy megszabaduljon ettől az egésztől. Teljes szívével de csak rosszabb és rosszabb lesz. Mert amit elfojtasz az ezerszeres erővel töri át a gátat ami mögé zárod. És igen, egy idő után eljutsz odáig, hogy már élni sem akarsz. Már képtelen vagy még egy napot ezzel a teherrel átélni. És innen már nagyon nehéz visszajönni.

De én nem hibáztatom a családom, a gyülekezetem azért mert meleg lettem. Azért hibáztatom őket mert magamra hagytak. Azért hibáztatom őket mert az a közösség aki a szeretetet hirdeti ellöki magától azokat a gyerekeket akik ezzel szembesülnek. Mert az csak szöveg, hogy a bűnt ítélik el nem a bűnöst. Téged ítélnek el, Téged ítélnek meg mert Te magad vagy a bűn és ettől nem szabadulhatsz.

Ma már csak rossz emlékként gondolok erre az egészre. A családommal rendbe tettem a dolgokat. Ők annak szeretnek aki vagyok. Istennel is békét kötöttem. Nem félek többé a pokoltól, a sátántól, mert tudom, hogy Isten engem is szeret és nem azt akarja, hogy szenvedjek egész életemben. Ma sem vállalom nyíltan, de már nem érdekel, ha valaki megtudja. Már nem érdekel ki szól meg emiatt, nem érdekel ki mit gondol. Ha a pokolra kerülök azért mert mást szeretek mint aki egyesek szerint kellene akkor pontosan azokkal fogok találkozni akik megvetnek emiatt. Mert a Mennyországban nincs helye olyanoknak akik képtelenek szeretettel fordulni olyanokhoz akik nem olyanok mint ők. Jézus azt tanította, hogy szeresd felebarátodat mint önmagadat. Én csak erre törekszem.

Itt a baj mindig a szülõkkel van, bármilyen "mássâg" lehet a gyerekeknél nehezen dolgozzák fel...

A sztoriról elgondolkoztam, hogy velem épp a szöges ellentéte fordult elõ, mégis tök ugyanúgy reagálta le a családom, vagyis fõleg anyám hogy én gyülekezetbe járok pedig már huszonéves felnõtt ember voltam amikor megtudta. Történt ugyanis, hogy épp egy szokványos családi balhé közepén bejelentettem, hogy elköltözöm és amikor kérdezte hogy kikkel megmondtam, hogy a hitgyülibe járok, és ott vannak barátaim(amibõl amúgy már kiléptem) . Anyám ott úgy ledöbbent, hogy le kellett ülnie egy székre. Épp olyan volt, mint egy melegnél a coming out. Tudom nonszensz, de a családom szívbõl ateista, és utálnak mindent ami valláshoz köthetõ, hosszú sztori. Pont ezért nem akarok belebeszélni milyen egy keresztény család, nekem ez elképzelhetetlen. Mindegy, ment sokáig a balhé, fejemhez lett vágva, hogy nekem elveszik a pénzem (nem igaz) kimossák az agyam (nem igaz) belevittek a rosszba, bekerültem egy szektába, elvesznek a családomtól sorolhatnám a hülyeségeket.

Most csak azt akarom bemutatni, hogy mennyire nem igaz, hogy a kereszténység vagy a gyülekezet ami konfliktust okoz egy meleg és a családja között, aki szűklátókörű az mindegy milyen elvrendszer szerint él az ilyen sajnos.

Lehet épp úgy undorodni a vallástól mint más undorodik a homoszexualitástól.

Vannak itt gyakorin is olyanok akik azt gondolják a vallás az emberiségen csak egy parazita amit ki kell írtani, meg van olyan is aki azt mondja a meleg egy gyűlöletes parázna, akivel szintazt kell tenni.

Persze tudom, még csak melegnek sem kell lenni, hogy megkeserítse valaki életét a vallás és a vallás következményei, elhiszem. De sokakat meg ez karolt fel, húzta ki a rosszból, és fontos neki a gyülekezet.

Pl. lehet a nem igazán férfi apai tulajdonságok, ha pl. az anya hordja a nadrágszíjat.

Túl sok lánytestvér is okozhat ilyen kificamodást. Most 6 éves unokaöcsém a lánytestvérei hatására beöltözött lánynak én meg rárontottam, hogy "te fiú vagy az Isten szerelmére, veszed le ezt a szarokat magadról!" Úgyhogy remélem egy életre megjegyezte. Öcsém meg csak nevette, hogy szórakoztató, hát nagyon nem.