A Bibliát miért kellett "cenzúrázni" és a kimaradt részeket hol lehet megtalálni?

A kimaradt részeknek egy része ( ez most igy alakult ), Vatikánban található, de őrizve van és senki sem mehet oda.

A Biblia cenzurálásáról számos film készült, mint pl. A Da Vinci kód, Angyalok és Démonok s még sok amerikai film.

Ezek a filmek olyan dolgokat mutatnak be, amik lehetségesek és amiket a Vatikán lehet, hogy elakar titkolni.

Később még irok

Manipulálta- az egyház Jézus üzenetét?

Mit tudunk az evangéliumok eredetéről? Valóban átírta Nagy Konstantin az Újszövetséget? Bízhatunk-e az Újszövetségben mint történtelmi dokumentumban? Miközben e kérdéseknek igyekszünk utánajárni, megtudhatjuk, hogy hogyan hagyományozták az újszövetségi szövegeket, hogy mennyit változott a szöveg azóta, és belepillanthatunk, mivel foglalkozik az újszövetségi szövegkritika tudománya.

Előadó: Brátán János

Az előadás letölthető

- hanganyaga (25,1 MB mp3): [link]

- diabemutatója (4,1 MB pdf): [link]

- jegyzete (pdf): [link]

- konklúziója (pdf): [link]

A nem keresztények gyakran felvetik a Bibliával szembeni ellenvetéseik között a kanonizáció módját. Elképzelésük szerint ugyanis volt rengeteg irat, evangélium és apostoli levél, amelyek között néhány vezető válogatott. Miután kiválasztották a nekik tetszőket, határozatot hoztak, hogy csak ezeket lehet a Biblia részének tekinteni, az összes többit nem.

Az ellenvetésük pedig arra vonatkozik, hogy nagy valószínűséggel a “válogató” vezetők kihagytak olyan könyveket, amelyek más képben tüntetnék fel Jézust vagy az egyházát. Épp ezért, mivel veszélyes iratokról van szó, azok nem kerültek be a Szentírásba, sőt, az olvasásuk is tilos, és pusztították is őket.

Azonban a kanonizáció abszolút nem így zajlott. A zsinatok során nem azt határozták meg, hogy mely könyveket neveznek onnantól kezve ihletettnek. Annyit tettek, hogy elismerték azokat a könyveket, melyek esetében az egyetemes egyház, mely használta őket, már felismerte az isteni eredetet.

Épp ezért én a kanonizációt nem a későbbi évszázadok zsinataival hoznám összefüggésbe, hanem az első századok egyházával és gyülekezeteivel. Ők voltak azok, akik olvasták és az istentiszteleteken használták az iratokat, és felismerték, hogy melyik szól isteni tekintéllyel, és melyik nem. Ha figyelmesen olvassa valaki az Újszövetséget, már abban is lehet a nyomait látni annak, hogy más gyülekezetek is olvasták a nem nekik címzett leveleket. Arra is van utalás, hogy Pál apostol levelei is közkézen forogtak a gyülekezeti használat során. Az első egyház tagjai voltak tehát azok, akik felismerték és elismerték az egyes iratok isteni eredetét. És ugyancsak ők voltak azok, akik elvetettek más, hamis tanokat valló írásokat. A későbbi zsinatok során csupán ezt az áthagyományozott kánon-listát ismerték el, és adtak neki vezetői tekintélyt. Így egységessé vált, hogy az egyház egésze mely iratokat használja az istentiszteletek során.

“Az egyház nem a Szentírás fölött, hanem abban az értelemben alatta áll, hogy a kanonizáció folyamata nem úgy ment végbe, hogy az egyház tekintélyt kölcsönzött a könyveknek, hanem úgy, hogy az egyház elismerte tekintélyüket. És miért? A könyvekről elismerték, hogy az apostolok bizonyságtételét tartalmazzák az Úr életéről, tanításáról, haláláról és feltámadásáról, és ezeknek az eseményeknek az apostoli értelmezése is megtalálható bennük. Az egyháznak mindig meg kell hajolnia ezen apostoli tekintély előtt” (John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009. p. 21.).

És hogy miért van tekintélye az apostolok írásának? Azért, mert Isten az apostolok és próféták alapjára építette fel az egyházat (Ef 2:20). Az apostolok és próféták képviselték azt az alapot, amely mindenkire vonatkozik, aki a keresztény egyházhoz akar tartozni. Az Újszövetség könyveiből kiderül, hogy a prófétálást és a tanítást mindenkinek meg kellett vizsgálnia. De annak, amit egy apostol mondott, mindenkinek engedelmeskedni kellett. Ott nem volt helye sem vizsgálatnak, sem okoskodásnak, sem ellenállásnak. Amit egy apostol mondott, az úgy volt. És ma sincs másként a helyzet.

A kanonizáció során tehát felismerték, mely könyvek szólnak apostoli és isteni tekintéllyel. Továbbadták ezeket a későbbi nemzedékeknek az egyházban. A könyvek pedig mindig — az apostoli tekintély miatt — engedelmességet várnak a magukat hívőknek vallóktól.

Szia!

A Biblia szó jelentése: könyvek. Azok a könyvek tartoznak ide, amelyeket mindenki egységesen elfogadott Isten szavának.

Már az i. sz. II. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban ezekkel a kifejezésekkel: az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasius püspök alkalmazta a Szentírásra i. sz. 350 körül.

A kanonikus irat azt jelenti, hogy a kánonhoz tartozó bibliai iratról van szó. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia teljességében tartalmazza az Istentől ihletett iratokat.

A kanonizáció kifejezés az egyes iratok kanonikus voltának, a kánonhoz tartozásának a fel- illetve elismerését jelenti az egyház részéről. Ha például a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

Fontos, hogy a kanonikus és kanonizált fogalmak különbségét tisztán lássuk: egy irat nem azért kanonikus, mert az ó- vagy az újszövetségi egyház annak ismerte el. Tekintélyét önmagában hordozza. Azért kanonikus, mert Istentől ihletett kinyilatkoztatás, mert Isten Igéje, nem pusztán emberi beszéd. Egy kanonikus irat akkor kanonizált, ha az egyház felismerte, illetve elismerte kanonikusságát és a kánon gyűjteményébe sorolta.

A Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott "szent embereit", a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzenetét tolmácsolják. A prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol az ószövetségi egyház jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy "Isten rájuk bízta az Ő beszédeit". A bibliai iratok által közölt kinyilatkoztatások csak bizonyos időszakban adattak, mert csak bizonyos időszakban volt alkalmas az egyház arra, hogy a szent iratok ihletett jellegét felismerje és a kanonikus iratokat egybegyűjtse.

Az ószövetségi egyház fennállásának utolsó négy évszázada alatt, amikor Izráel vallása jóvátehetetlenül eltorzult, és a Jézus korából ismert farizeusi és rabbinikus vallásossággá változott, már nem adatott prófétai kinyilatkoztatás, az ószövetségi kánon lezárult addigra. Az újszövetségi kánon pedig az első két-három évszázad még egységes keresztény egyházában szilárdult meg, a IV. századi súlyos torzulás, a pogány vallásokkal és a világi hatalommal való szövetkezés és az ebből származó szétszakadás megindulása előtt.

Kétségtelenül igaz, hogy a Szentlélek láthatatlan munkálkodása volt szükséges a tévedésmentes kánon kialakításához. Mégis, ha a az ó- és újszövetségi egyház kanonizációjának hitelességében kellene feltétlenül hinni, akkor végső soron bizonyos egyházi hagyományra kellene építeni a teljes Írás Istentől ihletettségébe vetett hitet.

Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy a szent iratok kanonikus voltát a belőlük áradó igazságtartalom és lelki hatalom olyannyira bizonyította, hogy a mégannyira gyarló egyház sem véthette el a kanonikus jegyzék megállapítását. Nem tudták nem elfogadni az Istentől ihletett prófétai beszédet, noha az gyakran és súlyosan megítélte mind az ó-, mind pedig az újszövetségi gyülekezeteket. A szent iratok dicsőségesen bizonyították isteni eredetüket, és kárhoztattak minden "polyvát". A kánon sérthetetlenségét tehát mindenekelőtt a bibliai iratok egyedülálló belső, lelki szintje és ereje, valamint az egymással való egysége biztosította.

Azt a meggyőződést tehát, hogy a Biblia 66 irata az írott, minden korra és emberre érvényes isteni kinyilatkoztatást teljességében és kizárólagosan tartalmazza, senki sem építheti pusztán az ó- és újszövetségi egyház állásfoglalására. A kanonizáció - a szent iratok és az egész gyűjtemény hitelességének felismerése - végső fokon minden hívő ember személyes feladata is. Ellenőriznünk és hitelesítenünk kell a magunk számára az egyház bizonyságtételét. Csak egy minden oldalról megalapozott, a Szentlélektől nyert személyes meggyőződés alapján fogadhatjuk el a Bibliát az isteni kinyilatkoztatás mértékének.

Üdv. Péter