Kattolikusok! Ha a Szentharomsag egyazon Isten haromfele megnyilvanulasa akkor Jezus miert nem tudta a vilagvege eljovetelenek pontos idejet?

Az, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek nem "az istenek számát" összegzi (1+1+1 = 3, ami triteizmus lenne), hanem három személy (aki nem különálló Istenek, hanem egy, közös természetük van) mivoltát mondja ki, végig szem előtt tartva, hogy "még sincs három isten, csak egy Isten van."

A három személy egy Isten, és nem három isten, mert a háromnak lényege, természete, istensége egy, és egy minden, hol ezt meg nem gátolja a viszony szembenállása.

Több darab Istenről senki sem beszél. Az, hogy a Bibliával egyetemben három különböző személyt nevezünk Istennek, az nem egyenlő azzal az állítással, hogy három Isten van. Mivel e személy nem három különböző Isten, hiszen az Istenségük, a lényegük egy, közös. A háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. ami Istenben egyetlen, azt is­teni lényegnek vagy természetnek nevezzük, ami Istenben három, azt személynek vagy alanynak hívjuk. Isten tehát három személy egy lényegben, míg Jézus Krisztus egyetlen (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a "személyiség" és a "lényeg" nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog. Ebben fogalmi ellentmondás csak akkor lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

Ezek itt mindannyian monoteista nézetek:

Trinitarizmus: 1db Isten 3 személyben:

Unitarizmus: 1db Isten 1 személyben

Tritheizmus: 3db Isten

Modalizmus: 1db Isten 1 személyben, és ez az egy személy egyszerre Atya-Fiú-Szentlélek

A háromságtan nem triteizmus, nem többistenhit, hanem egy Istent vall három személyben:

"A három személy egy Isten, és nem három isten, mert a háromnak lényege, természete, istensége egy, és egy minden, hol ezt meg nem gátolja a viszony szembenállása."

A Szentháromság egy. Mi nem három istent vallunk, hanem egy Istent három személyben: egylényegű Háromságot. Az isteni személyek nem osztják meg egymás között az egyetlen istenséget, hanem mindegyik teljes egészében Isten: Az Atya egészében az, ami a Fiú, a Fiú egészében az, ami az Atya, az Atya és a Fiú egészében az, ami a Szentlélek: azaz egyetlen Isten a természetet illetően. A három Személy bármelyike az a valóság, tudniillik isteni substantia, essentia, vagyis natura.

Persze sokan megtévesztő módon triteizmusként ("ő három isten") állítja be a szentháromságtant, amely pedig a Biblia alapján tagadja, hogy egynél több Isten létezne (Ézs 43:10b, 1Kor 8:3, Gal 4:8 stb.). Természetesen egy Jehova van. A háromságtan csak arról beszél, hogy Jehova, az egyetlen Isten hány személyben létezik, illetve jelenik meg a Bibliában. Megtévesztően azt sugallják, hogy a keresztény Háromság "három Isten", ami nyilván ellentmond a Bibliának, de a szentháromságtannak is. Ez is triteizmus lenne, ami valójában többistenhit. A triteizmust és a trinitarizmust egy világ választja el, akkor is, ha a szervezet nem látja át a különbséget. A személyek a háromságtan szerint sem külön, egyenrangú "istenek" (ez triteizmus lenne). Az, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek nem "az istenek számát" összegzi (1+1+1 = 3, ami triteizmus lenne), hanem három személy mivoltát mondja ki, végig szem előtt tartva, hogy "még sincs három isten, csak egy Isten van." Jehova a Bibliában mindenhol abban az értelemben "egy Isten", hogy nincs más: az egyetlen. A szöveg tehát nem azt állítja, hogy Isten a lényét tekintve egy személy, hanem azt, hogy csak egy Isten van. Hogy hány személyben létezik, az más kérdés.

A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

Olvasd el:

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

"Isten lényegében egy, személyében három."

Azonban meg kell állapítanunk, hogy azok a kifejezések, amelyekben a Szentháromság tanát idézni szoktuk, sok félreértésre adnak alkalmat, és sok homályt támasztanak, amely nem a Szentháromság titkának a homálya. "Isten lényegében egy" - így szoktuk magyar fordításban idézni a Szentháromság tanának régi megszövegezését. Ez úgy hangzik, mintha azt akarnánk vele mondani, hogy Istenben az a fontos, ami benne egy, s az, ami benne három, már mellékes. Hiszen "lényeg" alatt ma rendesen olyasmit értünk, ami "lényeges", s amihez képest minden egyéb "lényegtelen". Pedig a Szentháromság tana arról szól, hogy Istenben van olyan háromság is, amely nem kevésbé lényeges, mint az Ő egy-volta! Nem is a szó mai értelmében vett "lényegről" van itt szó, hanem inkább úgy adhatnánk vissza a Szentháromság tanának ezt az első tételét, hogy "Isten lényében egy". Vagyis egyszerűen: csak egy Isten van és nincs több. Ezen van a hangsúly mindenekelőtt. Akik tehát a Szentháromság tanát azzal vádolják és azon a címen utasítják el maguktól, hogy az megbontja az egyistenhitet és lecsúszik annak tiszta magasságaiból a pogányság többistenhitének a mélységeibe, vagy legalább is az azok felé vezető lejtőre, - azok nem jól figyeltek oda, hogy mit is mond ez a tanítás. Talán egyáltalán nem is oda figyeltek, ahova kellett volna: ahonnan tisztán és hitelesen hangzott volna feléjük a Szentháromság tana, hanem csak eltorzult és elfajult formáival találkoztak, és ezek alapján alkották meg róla elítélő véleményüket. Ebben az elítélő véleményben lehet sok minden, amivel szívből egyetérthetünk, de ami magát a Szentháromság tanát egyáltalán nem érinti. Mert az, eredeti és tiszta formájában, mielőtt bármi másról szólna, mindenekelőtt szilárdan leszögezi magát az egyistenhit álláspontjára. Sőt azt kell mondanunk: részben éppen az egyistenhit védelme érdekében született meg a Szentháromság tana. Amikor az ókori keresztyén egyház ezt a tant megfogalmazta és dogmájaként kimondta, ezzel egyebek között éppen annak akarta útját állni, hogy az egy Isten mellé bárki még egy második vagy harmadik isteni "lényt" állítson Jézus Krisztusban, illetőleg a Szent Lélekben. Ezért hangsúlyozta azt, hogy "Isten lényében egy", és csak azután tért rá az Istenben levő hármasságra, az Atya, Fiú, Szent Lélek "három személyére".

Ez a "személy" szó aztán megint nagyon félreérthető a mai ember számára. Más nyelveken és más korokban jó szolgálatokat tehetett, de ahogy a mi mai fülünkben cseng, több zavart támaszt a Szentháromság kérdése körül, mint amennyi hasznát láthatjuk. Hiszen "három személy" a mi számunkra éppen azt jelenti, ami ellen már óvást emelt az előző tétel: azt a három "lényt", amelyre nem szabad gondolnunk, mert "lényében" egy az Isten. Ha e helyett más kifejezést keresünk, amely hívebben adja vissza azt, amit a Szentháromság tanával eredetileg mondani akartak, akkor még a "létforma" kínálkozik legalkalmasabbnak. Tehát arról van szó, hogy "Isten létformájában három". Más szóval: egy Isten van, de ez az egy Isten háromféleképpen van: úgyis van, mint Atya; úgy is van, mint Fiú, és úgy is van, mint Szent Lélek. Az, hogy Ő úgyis van, mint "Atya Isten", azt jelenti, hogy minden egyéb fölött, ami csak létezik, elérhetetlen magasságban, semmi egyébbel össze nem hasonlítható módon éli életét; minden Őtőle függ, mint Teremtőjétől, de Ő maga semmitől nem függ; ezért róla a mi ehhez a világhoz tapadt elménkkel soha fogalmat nem alkothatunk; számunkra az ő titokzatos valósága örökre megközelíthetetlen. Áthidalhatatlan távolság választja el Őt minden teremtményétől, és így mitőlünk is. Ha itt meg kellene állnunk, akkor le kellene mondanunk arról, hogy Őhozzá valaha is komoly közünk lehessen. Hiszen megismerhetetlen maradna számunkra. Soha nem tudhatnánk, van-e velünk valamilyen komoly célja, van-e számunkra parancsa, amelynek engedelmeskednünk kell, van-e mit várnunk és remélnünk Őtőle? Csak titokzatos fenségének a lelkünkön átborzongó érzésével tekinthetnénk fel hozzá, a mi nagy mélységünkből az Ő káprázatos magasságai felé, és a rettentő távolság miatt, mely Őt tőlünk elválasztja, mit sem látnánk meg az Ő megfoghatatlan lényéből. Bizonyos, hogy Isten így is Isten. De nemcsak így! Az, hogy ő "Fiú Isten is", azt jelenti, hogy távoli fenségéből és rejtelmességéből kilépő, hozzánk aláereszkedő és közelgető, magát nekünk kijelentő Isten is egyúttal. Ennek köszönhetjük azt, hogy Őt megismerhetjük, és vele közösségre juthatunk. A "fiúságnak" a gondolatától itt természetesen távol kell tartanunk minden olyan, az emberi életből vett gondolatot, amely szerint az atya előbb van meg, és csak idők múltán születik meg a fiú, amiért is az atya nagyobb, erősebb, bölcsebb, és hozzá képest a fiú sokáig egészen alárendelt valaki. Inkább arra kell gondolnunk, milyen jelentősége volt a "fiúságnak" az ókori keleti pátriárkális viszonyok között, amikor a fiúban az egész ház népe az atya alteregóját láthatta, aki minden birtokának örököse, minden tekintélyének részese. És gondolhatunk arra a gyakran előforduló jelenségre, hogy a felnőtt fiú sokszor csakugyan kimetszett mása az atyának. Ugyanazok az arcvonások, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a szava- és eszejárása, mintha második életét élné a fiúban az atya. Amikor az Atya Isten, nem az időnek egy bizonyos pontján, hanem öröktől fogva mindörökké, kiárasztja magából a Fiú Isten életét, abban mintegy önnön lényének a tükörképét szemlélheti, és mi elénk is a maga hű mását vetíti, hogy abból Őt megismerhessük. Ugyanaz az Isten a Fiú is, de más módon: a magát kijelentő Isten létformájában. Világosan és találóan fejezi ki ezt a Biblia, amikor a Fiút egy más elnevezéssel úgy jelöli meg, mint az "Igét", amely - jobban mondva: aki - öröktől fogva "Istennél volt", és "Isten volt". A Fiú Isten tehát a megszólalásában élő Isten, az örök Szó, amelyben Isten önmagát kifejezi. Mivel Isten így is Isten, azért most már egészen más a mi helyzetünk. Az Ő magasságainak kápráztató fényébe nem látunk ugyan bele, de az a fény onnan felénk sugárzik és hozzánk érkezik, üzenetet hoz nekünk; és mi tudhatjuk: mik Istennek a parancsai és ígéretei számunkra. Így már lehetséges közösségre lépnünk Ővele. Sőt ezen felül, hogy a kör lezáródjék, Isten még úgy is van, mint Szent Lélek Isten. Ez azt jelenti, hogy olyan Istennek ismerjük Őt, aki fenséges messzeségeiből nemcsak közeleg felénk az Ő kijelentésében, hogy Őt megismerhessük, hanem egyenesen belénk helyezi életét, áthatja vele a mi életünket, és így von magával titokzatos életközösségbe. Annyira eggyé válik velünk, hogy már el sem különíthető sokszor: mi az a mi életünkben, ami a mienk, és ami az övé. És mind a három esetben ugyanarról az egy Istenről van szó, akin kívül nincs és nem is lehet más Isten. Ez éppen a teljességgel megfoghatatlan titok előttünk: hogyan élheti Isten ilyen háromféleképpen az Ő életét úgy, hogy azért mindig teljes valóságában Ő maga él abban? Erről csak akkor alkothatnánk értelmes fogalmat, ha ilyesmivel egyebütt is találkozhatnánk s ezért egyetemességekben beszélhetnénk róla. De ez Istennek egészen sajátos és egyedülálló titka, amelynek mását sehol nem találjuk meg. Minden más lénynek az a törvénye, hogy megvan a maga létformája, az az egyetlenegy létformája, amelynek módján létezik. Ha ismerjük ugyanannak a valóságnak néha több létformáját is, az csak azt jelenti, hogy több lehetséges létformája közül az egyik vagy a másik szerint létezik. De egyszerre mindig csak egy szerint. Levetheti az egyiket és helyébe felöltheti a másikat; átmehet a létezése az egyikből a másikba; de léteznie mindig annyit jelent, mint egy bizonyos létformában lennie. A pára vízzé sűrűsödhet, és a víz jéggé fagyhat, s az egyik annyira más módja a létezésnek, mint a másik, hogy a tapasztalat iskolájában vagy mások tanításából külön meg kell tanulnunk, hogy azért mindig ugyanaz a valóság áll előttünk az egyikben is, a másikban is. A hernyó begubózhat bábbá, abból kibontakozhat a lepke, s ezek is olyan különböző módjai a létezésnek, hogy szinte lehetetlen ráismernünk ugyanarra az élőlényre, amelyik átment valamennyin a nélkül, hogy azonosságát elveszítette volna. És az ilyen példákat szaporíthatnánk. Mi magunk is egész másfajta létezést folytatunk mint magzatok az anyaméhben, megint másfajtát mint gügyögő csecsszopók, megint másfajtát később, pedig közben megmaradtunk ki-ki sajátmagának. Az átváltozásnak ilyen jelenségeivel seregestől találkozunk, és ezért vannak róla értelmes fogalmaink is. De hogy ugyanaz a valóság egyszerre fejtse ki a maga létét három különböző létformájában, ez képtelenség a mi értelmünk számára. És Istenről mégis ezt állítjuk. Ő, akinek változhatatlan lényében nincs átalakulás, öröktől fogva mindörökké éli titokzatos életét úgy is, mint Atya Isten, úgy is, mint Fiú Isten, úgy is, mint Szent Lélek Isten. Ez az Ő senki és semmi mással meg nem osztható, egészen egyedülálló titka. Ne is akarjuk hát érthetővé tenni akár a sajátmagunk, akár bárki más számára!

Én katolikus vagyok, a második válaszoló viszont nem az, ha azt mondja, Jézus nem Isten- tiszteletben tartom a véleményét, de ha meg van szólítva egy csoport (itt a katolikus), akkor gondolom, nem a személyes véleményekre kíváncsi a kérdező, hanem a katolikus tanításra.

A Szentháromság nem egy Isten háromféle megnyilvánulása, hanem a 3 isteni személy szeretetkapcsolata. A 3féle megnyilvánuláson azt lehetne érteni, hogy Isten egyszer Atyaként, máskor Fiúként, megint máskor Szentlélekként funkcionál. Ez így viszont nem igaz. Mindhárman egyszerre léteznek, mint személyek, de egyetlen Istenként.

A kérdésedre válaszolva: Jézust nem úgy kell elképzelni, hogy fizikálisan emberi, "belülről" pedig isteni tulajdonságok. A "földi" Jézus nemcsak isteni, hanem emberi akarattal is rendelkezett, ugyanúgy isteni, de "emberi" tudással is, azaz nem volt mindenben tökéletesen a birtokában az isteni tudásnak, mivel nemcsak "kívülről" volt ember, hanem testestől-lelkestől, amellett, hogy isteni mivoltát is megőrizte.

Valamiféle hierarchia valóban van a Szentháromságon belül, hiszen Jézus is mindig az Atya elsőbbségét nyilatkozta, istenségében viszont teljesen egyenértékű az Atyával, pl. mint mondta, az ítélet is rá lesz bízva.

Megfeszíteni is azért feszítették meg, mert egyenlővé tette magát az Istennel.