Katolikus misén áldozhatnak nem katolikus keresztények?

Az Eucharisztia fölvevôje

Az Oltáriszentség méltó fölvevôje a megigazult keresztény. Ez hittétel a trentói zsinat kifejezett tanítása értelmében.

A tétel helyes megértésére különbséget kell tenni. Más az Eucharisztia alkalmas és más a méltó alanya. Jellemzésük végett a trentói zsinat nyomán a merô anyagi eucharisztia-vétel mellett (mely semmiféle tekintettel sincs az Eucharisztia szentségi jellegére) háromféle áldoztatást különböztetünk meg. Szentségi áldozás az, mely az eucharisztia szentségi jellegének tudatában és szándékával történik, annak gyümölcsei nélkül; lelki áldozás a szentség vételének kifejezett vágya élô hitben és szeretetben; a lelki-szentségi áldozás a szentséggel együtt annak gyümölcseit is veszi.

Az Eucharisztia merôben szentségi vételére alkalmas minden megkeresztelt élô. A szentségek ugyanis általában az élôkért vannak; az Eucharisztia ezenfelül eledel, és mint ilyen is élôknek van szánva. Itt mellesleg megjegyezzük, hogy a szentáldozás mint eledel csakis a fölvevônek szól. Tehát másért szentáldozást fölajánlani csak abban az értelemben lehet, hogy a szentáldozás ténye által személyes teljesítmény alapján szerzett érdemeket könyörgésképpen (per modum suffragii) és az esetleg hozzákötött búcsúkat a búcsúalkalmazás törvényei szerint (lásd Dogm. II 576) fölajánljuk másokért; ezt természetesen meg lehet tenni a tisztítóhelyen szenvedô lelkekért is. Csak megkeresztelt ember alkalmas alany, mert a keresztség a többi szentség kapuja; a vágykeresztség valószínűleg nem elég. A merô lelki áldozás mint merô személyes teljesítmény lehetséges mindenkinek, aki tökéletes szeretet fölindítására képes, tehát nem-keresztényeknek is.

A tételben a lelki és egyben szentségi áldozatról van szó. Erre nézve a Tridentinum ünnepélyesen kimondja, hogy a merô hit nem elég elôkészület, és szigorúan meghagyja, hogy aki halálos bűnben van, az áldozás elôtt gyónjon meg, és szükség esetét leszámítva, ne érje be tökéletes bánattal. A másik végletet tekintve VIII. Sándor pápa elítélte azt a janzenista tételt, hogy a szentáldozáshoz nem járulhat, akiben nincs meg a legtisztább istenszeretés, vagy aki nem adott teljes elégtételt összes bűneiért. X. Pius szerint minden hívônek van joga a mindennapi szentáldozáshoz, csak legyen a megszentelô kegyelem állapotában és legyen meg a helyes jámbor szándéka a szentség vétele tekintetében.

A tétel világosan benne van a kinyilatkoztatás forrásaiban. Az Üdvözítô az utolsóvacsorán kijelentette, hogy az apostolok tiszták és méltók (Jn 13,4-20: lábmosás); Júdás valószínűleg nem áldozott. Szent Pál pedig azt mondja: ,,Vizsgálja meg magát az ember, és úgy egyék ebbôl a kenyérbôl és igyék ebbôl a kehelybôl. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem különbözteti meg az Úr testét''. Az ô tanúsága szerint a méltatlan áldozásnak betegség sôt halál jár a nyomában.

A hagyomány nem hagy kétséget. A Didache szerint csak a megkeresztelteknek lehet adni az Eucharisztiát; de azoknak is elôbb meg kell vallani bűneiket, hogy áldozatuk tiszta legyen. Jusztin szerint azok járulnak az Eucharisztiához, akik hisznek Krisztusban és a keresztség után az ô parancsai szerint élnek. A régi egyház azonban föltételezte, hogy a keresztények keresztényül is élnek, és ezért általában mindannyiszor kiszolgáltatta minden szentmisén a jelenlevôknek; csak a diakónus fölkiáltása: szenteknek a szentet! és a hit jelöltek meg a vezeklôk eltávolítása szólította ôket a Didache szellemében bűnbánatra. Ciprián azonban tud olyanokról, kik méltatlanul áldoztak és ezért meghaltak. Szent Ágoston két irányról tesz említést: némelyek csak azokon a napokon akarják engedni az áldozást, mikor az ember tisztábban él, mások mindig, ha a hívôk nincsenek fôbűnben. Szerinte mindkettôt az Eucharisztia iránti tisztelet vezeti, és ezért szabad az útjuk: ,,Csak megvetést nem tűr ez az eledel, miként a manna nem tűrt csömört''.

A hívô elme a tételt abból a megfontolásból vezeti le, hogy az Oltáriszentség lelki eledel. Az eledel ugyanis az élôknek szól; a természetfölötti rendben pedig a megigazultság ad életet. Továbbá a szentség vétele a Krisztussal való misztikai egyesülésre irányul; ennek pedig ellene van a halálos bűn. Ebbôl következik, hogy a halálos bűn állapotában vett szentség nem fejti ki hatásait; a méltatlan áldozás igen súlyos, bár nem valamennyi közt a legsúlyosabb bűn (így tanít Szent Tamás Summa theol. III 80, 4. 5). Minthogy azonban ezeknek a hatásoknak jogcímét megadja, azokat létre is hozza, ha a méltatlan áldozó eltávolítja az akadékot, még mielôtt a színek megváltoznának.

A megigazultság állapotán kívül az Egyház súlyos bűn terhe alatt elôírja az éhomra való vételt. Errôl már Tertullián és Ciprián tesznek említést; Szent Ágoston megvédi. Ezt az elôírást indokolja a szentségnek nagy méltósága; lehetôvé tette az Eucharisztia ünneplésének az agapéktôl való elválasztása és a reggeli órákba való helyezése (ma fôként a nagyvárosi munkásviszonyokra való tekintettel kezdik megint mozgatni az esti misék és áldozás megengedésének ügyét). Mai törvény szerint, akik legalább egy hónapja betegek és közeli fölgyógyulásukhoz nincs remény, hetenkint egyszer-kétszer orvosságra vagy folyadékra is áldozhatnak, ha nem tudnak éhommal maradni (CIC 558). Némelyek elôírták vagy legalább javalták a házas érintkezéstôl való tartózkodást is (így Origenes, Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely, a Catechismus Romanus). A külön lelki elôkészület, ti. a hit, remény, szeretet fölindítása, összeszedettség, a buzgóság fölszítása, a természeti törvénynek elôírása: az ég és föld királyát megfelelô hódolattal kell fogadni; tételes rendelkezésnek nem tárgya.

Minthogy a megkeresztelt kisdedek is a megigazultság állapotában vannak, a méltó áldozásnak ôk is alanyai. S csakugyan a gyermekkeresztelés általános elterjedése után a gyermekáldoztatás (sokszor bor színe alatt vagy borba mártott ostya alakjában) is szokásba jött, és megvolt a nyugati egyházban is 1200-ig; a keletiben megvan mindmáig.

A nyugati egyházban 1200 után szokássá vált a szentséget csak a meggondoltság éveiben (10-14. életév) kiszolgáltatni; X. Pius (1910) óta a 7. életév van rögzítve, mint alsó határ. A nyugati egyháznak ez a gyakorlata megokolt. A szentáldozás ugyan a kisdedekben is létrehozza elsôdleges hatásait; ha a keresztség megadja nekik az elsô kegyelmet, nem lehet elgondolni, miért ne adná a szentáldozás a másodikat. Mégis a kisdedeknek erre a kegyelmi gyarapodásra még nincs közvetlen szükségük; tehát nem rövidülnek meg, ha az Eucharisztiában még nem részesülnek. Viszont ez a gyakorlat hatékonyan távoltartja a szentség méltóságának veszélyeztetését, ami a gyermekáldoztatásnál majdnem elkerülhetetlen; nagy mértékben elômozdítja tiszteletét a nagyoknál, ha csak azoknak szolgáltatják, kik tudják, mire készülnek. Tehát amennyire a közjó meghaladja a magánjót, annyival dicséretesebb a nyugati gyakorlat a keletinél. A kisdedekkel egy sorba kell állítani a gyönge elméjűeket, akiknek szabad kiszolgáltatni a szentséget, ha tudatos elôéletükbôl legalább valamilyen állapotszerű elôkészület maradt vissza.

Szentáldozáshoz járulhat minden megkeresztelt ember, akit a jog el nem tilt ettôl (912. k.). Katolikus kiszolgáltatónak nem szabad megáldoztatnia a nem katolikus keresztényeket (844. k. 1. §) kivéve a 844. k. 3--4. § szerinti esetekben.

844. kán. -- 1. §. A katolikus szentségkiszolgáltatók a szentségeket csakis katolikus krisztushívôknek szolgáltathatják ki megengedetten, s ugyanígy a katolikusok csakis katolikus kiszolgáltatóktól vehetik fel megengedetten a szentségeket, a jelen kánon 2., 3. és 4. §-a és a 861. kán. 2. §-a elôírásainak fenntartásával.

2. §. Valahányszor a szükség úgy kívánja, vagy a valódi lelki hasznosság indokolja, és feltéve hogy elkerülik a tévedés vagy a közömbösség veszélyét, azoknak a krisztushívôknek, akiknek fizikailag vagy morálisan lehetetlen katolikus szentségkiszolgáltatóhoz fordulniuk, fel szabad venniük a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát és a betegek kenetét olyan nem katolikus kiszolgáltatóktól, akiknek egyházában ezek a szentségek érvényesek.

3. §. A katolikus szentségkiszolgáltatók megengedetten szolgáltathatják ki a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát és a betegek kenetét a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévô keleti egyházak tagjainak, ha önként kérik, és kellôen fel vannak készülve; ez érvényes más olyan egyházak tagjaira is, amelyek helyzete az Apostoli Szentszék megítélése szerint a szentségek tekintetében megegyezik az említett keleti egyházakéval.

4. §. Életveszély esetén, vagy ha a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia megítélése szerint más súlyos szükség sürget, a katolikus kiszolgáltatók ugyanezeket a szentségeket megengedetten szolgáltatják ki a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévô többi keresztényeknek is, akik nem tudnak saját közösségük szolgálattevôjéhez járulni, és ezt önként kérik, feltéve hogy ezekkel a szentségekkel kapcsolatban katolikus hitrôl tesznek tanúságot, és kellôképpen felkészültek.

5. §. A 2., 3. és 4. §-ban említett esetekre a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia csak akkor adjon ki általános szabályokat, ha az érdekelt nem katolikus egyháznak vagy közösségnek legalább az illetékes helyi hatóságát megkérdezte.