Jézus feltámadt?

ja és még valami.:) Jézus feltámadásáról....

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallaskri..

A feltámadás a krisztusi tanítás igazságának legerőteljesebb jele, ezért, a hitvédelmi bizonyításnak is a bástyája. Nem véletlenül érte a történelem folyamán oly sok támadás:

1.) Már közvetlenül a feltámadás után megszületett az első elmélet. A főtanács találta ki a csalás koncepcióját: „Azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak és meghagyták nekik: »Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.« Azok elfogadták a pénzt, és úgy jártak el, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt" (Mt 28,12). Találóan jegyzi meg Szt. Ágoston, hogy „ha aludtak az őrök, mit láthattak? Ha nem láttak semmit, hogyan lehetnek tanúk". Hozzátehetjük: Ha látták, hogy lopják, miért hagyták? Az elmélet feltételezi a tanítványok rosszhiszeműségét. De épelméjű ember nem adja oda az életét egy hazugságért.

2.) Más elképzelések pszichológiai érvekkel dolgoznak: Eszerint a tanítványok annyira hittek Jézusban, hogy végletes kétségbeesésük hallucinációba csapott át. Ez a teória nem a tanítványok jóhiszeműségét, sokkal inkább épelméjűségüket vonja kétségbe. A nehézség itt az, hogy hogyan lehetséges az, hogy tizenkét ember egyformán őrül meg, s ebben halálukig egyformán kitartanak? Hogy eshetett meg, hogy még a mozgalom megveszekedett ellensége, Saul (később Szt. Pál apostol) — akit igazán nem lehetett a Jézus halála feletti végletes kétségbeeséssel vádolni - ugyanolyan módon veszíti el józan ítélőképességét? Hogyan fejlődhettek volna virágzó közösségek, és miképpen alakulhatott volna ki egy totalitárius rendszereket túlélő, az emberiség legnagyobb elméit is magával ragadó, a történelmet markánsan meghatározó több évezredes közösség néhány ember eszelős lázálmából?

3.) Egy másik elképzelés szerint Krisztus csak tetszhalott volt, aki elhitette a feltámadás meséjét. Két nehézsége is van az ötletnek: Az egyik, hogy kiéheztetett, majdnem agyonvert, kivérzett, átszúrt szívű ember hogyan hengeríti el belülről egyedül a sírt elzáró többemberes óriási kőtömböt? Hogyan küzdi át magát a fegyveres sírőrségen? Átfúrt lábain hogyan meg be a városba, és hogy nem veszi észre senki? Hogy megy be a bezárt ajtón? És ez az elcsigázott ember, hogyan adhatott akkora lendületet az igehirdetésnek, hogy az apostolok elhitték, hogy a feltámadás éppen csak visszatérés a haldoklásba? De tételezzük fel, hogy igaz a hipotézis. A másik kérdés akkor is nyitott marad: Hová tűnt ez a Jézus? Hiszen egy harminchárom éves férfinak még jó ideig rejtőzködni kell.

4.) Olyan elmélet is született, mely szerint Krisztus Urunk halála után ikertestvére vette volna át hivatalát. Ezáltal azonban csak tovább szövevényesedik a kérdés. Egyrészt marad az előbbi kétely, hogy hová tüntették őt az apostolok a mennybemenetel után. A másik nehézség, hogy hol rejtőzködött eladdig ez a testvér.

5.) Mások állítják, hogy a feltámadás mítosz, s Jézus olyan, mint a misztériumvallások feltámadó istenei (Adonisz, Mitrász, Dionüsziosz). Azonban Krisztusnál nem évszakonként ismétlődő, hanem egyszeri eseménnyel van dolgunk, s ráadásul az összehasonlító vallástörténelem nem ismer precedenst arra, hogy egy történeti személyről halálának szemtanúi egyöntetűen azt állítanák, hogy él. A mítosz kialakulásához hosszú időre van szükség, a feltámadás hite pedig egyidős az Egyházzal, sőt megelőzi, mert az Egyház Pünkösdkor született, Krisztus feltámadása pedig már Pünkösd előtt köztudomású volt. A feltámadás olyan értelmezése, mely szerint Jézus nem valóságosan, hanem csak az igehirdetésben támadt fel, értelmezhetetlen. Ha elhisszük, hogy Krisztus a valósában sohasem támadt fel, és a Feltámadottnak nem tulajdonítunk valóságos létet, akkor ez hogyan alapozhatná meg a mi feltámadásunkat? Az apostolok nem voltak könnyen hívő emberek. Nem politikusok, költők vagy filozófusok voltak, hanem két lábbal a földön álló tenyeres-talpas emberek, néhány kétkezi munkás, halász, köpenye alatt tőrt szorongató patrióta és egy minden hájjal megkent pénzember, akik nem egykönnyen fogják belsővé tenni, hogy valaki eszmeileg életre támadt.

"Jézus állítólagos feltámadása is bizonnyal csak tömegszuggesztió és tömeghipnózis eredménye volt."

Ilyen tömeghipnózis és tömegszuggesztió a tudomány egész mezején ismeretlen. A szuggesztió álomképszerű, zavaros és logikátlan elképzeléseket hozhat létre, de akkor sem pontosan egyformán és azonosan nagyobb számú embertömegben, főleg, ha ez a tömeg kételkedésre hajló, józan és egészséges egyedekből áll. Főkép lehetetlen azonban, hogy mély logikai és erkölcsi tartalmú kijelentések és cselekmények egész hosszú sorozatát merő képzelgés folytán azonosan és teljes egyezéssel szuggeráljon bele magába egész sor ember.

Jézus feltámadásának és megjelenésének alkalmával a tanítványok valamennyien ugyanazt látták, hallották, tapintották, ugyanazokat a végtelen bölcsességre, isteni kijelentésekre valló tanításokat, intézkedéseket, rendelkezéseket, feddéseket és oktatásokat vették. Ezt mind valamennyien puszta beteges elképzelés alapján látták és hallották volna? Ilyen szuggesztivitásról a lélektan és az orvostudomány nem tud semmit.

"Gyanús, hogy Jézusról és állítólagos feltámadásáról csak zsidó, illetve keresztény tanúk beszélnek."

Nagy tévedés! Igaz, hogy Jézus a római világbirodalomnak egy távoli és jelentéktelen szögletében élt és halt meg, egy népben, amely a gőgös római világot nem érdekelte. Mégis Jézus egyénisége oly mélyen belevágott a kortársak gondolatvilágába, hogy a római pogány irodalom is kénytelen volt tudomást venni s ismételten beszélni róla. Így Suetonius Claudius császár életrajzában röviden felemlíti Krisztust; Tacitus felemlíti, hogy Pontius Pilátus halálra ítélte; Hadrián császár egyik szabadosa, Phlegon feljegyzi, hogy Jézus halálakor a nap elhomályosult; Celsus, a pogány bölcselő hosszasan ír Jézusról és támadja az ő tanát, de semmiképp sem vonja kétségbe életének közismert, kimagasló eseményeit; az ifjabb Plinius pedig hivatalosan ír a császárnak a keresztényekről és az ő tanaikról Krisztust illetően. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró (szül. 37 körül Kr. U.), szintén ismételten emlegeti Krisztust.