Miről szól a 103. zsoltár? Mi az értelme?

milyen megszólítás?

Nagyon kíváncsi vagyok?

103. zsoltár

Áldjad én lelkem az Urat, / Uram Istenem! fölötte fölséges vagy, dicsőségbe és ékességbe öltöztél,

világossággal, mint köntössel körül vagy öltve, / kiterjesztvén az eget, mint sátorfödelet;

ki befödöd vizekkel annak felső részeit, / ki a felhőt szekereddé teszed, ki a szelek szárnyain jársz;

ki angyalaidat szélvésszé teszed, / és szolgáidat égető tűzzé;

ki a földet állandóságra alapítottad, / hogy nem fog ingadozni örökkön-örökké.

A vízmélység öltözet gyanánt födte azt; / a hegyeken vizek állottak.

A te feddésed elől elfutottak; / mennydörgésed szavától megijedtek.

A hegyek fölemelkedtek, a völgyek alászállottak / azon helyre, melyet nekik alapítottál.

Határt vontál, melyet nem fognak átlépni, / s nem térnek vissza a földet elborítani.

Ki forrásokat fakasztasz a völgyekben, / a hegyek között folynak a vizek.

Iszik azokból minden mezei vad; / azok után lihegnek szomjúságukban a vadszamarak.

Azok mellett lakoznak az égi madarak; / a kősziklák közül szózatot adnak.

Ki megöntözöd a hegyeket onnan felől; / a te műveid gyümölcséből megelégíttetik a föld.

Ki szénát teremtesz a barmoknak, / és veteményt az emberek szolgálatára,

hogy kenyeret termessz a földből, / és bor vidámítsa föl az ember szívét;

hogy olajjal derítse föl orcáját, / és a kenyér erősítse meg az ember szívét.

Jóllaknak a mező fái, és a Libanon cédrusai; / melyeket ültetett.

Ott fészkelnek a madarak, / a gólya háza fő azok között.

A magas hegy a szarvasok, / a kőszikla a sündisznók menedéke.

A holdat időmértékül teremté; / a nap tudja lenyugvását.

Sötétséget parancsolsz és éj van., / mely alatt mind kimennek az erdei vadak,

az oroszlán ordító kölykei. / hogy ragadozzanak, és az Istentől magoknak eledelt keressenek.

Fölkel a nap és összegyűlnek, / és hajlékaikba helyezkednek.

Kimegy az ember munkájára / és dolgára napestig.

Mely igen fölségesek a te műveid, Uram! / mindeneket bölcsességgel cselekedtél; mi a földet betölti, mind a te jószágod.

Ez a nagy és tágas öblű tenger, ott az úszók, melyeknek száma nincs, / a kicsiny állatok a nagyokkal;

Ott járnak a hajók, / a cethal, melyet alkottál, hogy játsszék abban.

Mindnyájan tőled várják, / hogy eledelt adj nekik idejében.

Te adván nekik, gyűjtenek; / fölnyitván kezedet, minden betelik jóval.

De ha elfordítod arcodat, megrémülnek; / ha elveszed lélekzetöket, elfogynak és a porba visszatérnek.

Beléjök bocsátván leheletedet, fölélednek; / és megújítod a föld színét.

Legyen az Úré a dicsőség mindörökké. / Az Úr örülni fog alkotmányaiban;

ki letekint a földre, és megrendíti azt; / ki a hegyeket megérinti és füstölögnek.

Énekelni fogok az Úrnak életemben, / dicséretet mondok az én Istenemnek, valamíg leszek.

Legyen kellemes neki az én beszédem; / én pedig az Úrban fogok gyönyörködni.

Fogyjanak el a bűnösök a földről és a gonoszok, úgy, hogy ne legyenek; / áldjad én lelkem az Urat.

Én erre gondoltam!