A "szemet szemért" elv és a megbocsátás képessége hogyan viszonyul egymáshoz?

Az élet lényege az, hogy megosszuk annak javait, áldásait másokkal, illetve szolgáljunk azokkal mások felé. Ez a szeretet és az élet; ha ez nincs, akkor a sötétségben és a halálban vagyunk. Ha valaki nem akarja hordozni a másokért való terhet, akkor a szeretettel való kötelékét feloldja, hogy a világhoz, a hűtlenkedőkhöz csatlakozzon, ahol mindenki csak magáért hajlandó felelősséget vállalni. Ellenben a szeretet olyan szoros kötelék emberek között, ami a legerősebb barátságot tartalmazza, amiben elfogadják egymást az emberek, és egymás bajaival, terheivel törődnek, mert maga az Isten, vagyis a szeretet a köz, a kapocs közöttük. Egy ilyen közösséget alkotó együttlétben elképzelhetetlen, hogy valaki ne legyen befogadó valaki iránt az ő bűne miatt. Mert ha te szeretetet akarsz adni és kapni is, de azt mondja valaki, miután elmondod neki lelkedet terhelő bűnödet, hogy az kizáró ok kettőtök között, akkor nem szeretettel közeledett feléd, hanem megbélyegzett. Nagyon szívesen barátkozna veled amúgy, de mivel tudtára jutott egy előbbi sötét cselekedeted, ezért kizár a maga köreiből. Ki akar zárni a közösségből, hogy ne legyen részed a szeretetben, az életben a bűnöd miatt, ítéletet alkotva feletted. Ezt teszi a világ, ez a gyűlölet, ami magát menti és máson akar ítéletet. De ahol megbocsátás van, ott nem a világ van, hanem az attól elkülönülő szeretet. Ha Isten megbocsátott valakinek Jézus áldozata révén, akkor egy másik ember nem zárhatja ki őt a szeretet és az élet közösségéből. Mert nem egy másik ember halt meg érte, hanem az embereknél nagyobb Isten. Ezért ha valaki Istenhez, a szeretethez megy, hogy vele legyen közösségben, nem ítélheti el a másik embert az ő bűnéért, aki szintén Isten kegyelmére kíván hagyatkozni. Hiszen egyaránt bűnös mindenki, és egyaránt mindeni Isten kegyelmére kénytelen hagyatkozni a szeretetért és az életért. Ezért is mondja Jézus annak, aki Isten elé járul, hogy hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, és előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután vidd fel az ajándékodat az Istennek. Tehát ha az Isten megbocsátott, akkor az ember sem ítélkezhet, mint ahogyan azt a világ teszi. A két fajta lelkület más: a világban lévő és a szeretetben, azaz Istenben lévő. Az ítélet és a bosszú mindig Istené azokkal a bűnösökkel szemben, akik nem térnek meg őhozzá és nem törődnek a bűnbocsánattal, ami Isten ajándéka az embernek, ha él vele, és ebből kifolyólag örök törvényét sem keresik. A vérbosszú az ószövetségben nagyon is helyén való volt, mint Isten parancsolata, törvénye. Ugyanis aki embervért ontott, annak vére ember által kellett, hogy kiontassék. Nem lehetett vétkezni az élet ellen, mert ez a törvény, különben nem lenne az életnek törvénye. De az élet az életért Jézus. Ezért nincs többé szemet szemért törvény, és ugyancsak nincs többé áldozatra sem szükség. Ezt példázták a menedékvárosok a törvényben. A vérbosszú ellen a menedékvárosokat biztosította Isten a gyilkosnak, hogy oda meneküljön a vérbosszú elől. Nem szabadott meghalnia a gyilkosnak, míg ítélet nem született a gyülekezet részéről. És amikor Izrael fiai egy férfit találtak a mezőn, aki fát szedegetett szombatnapon, annak ügyét is először Isten elé vitték. Az ítéletet Isten mindig személyesen közölte vagy Mózessel, amit a gyülekezetnek végre kellett hajtania, vagy az éppen aktuális bíróval a bírák korában, és később is az ő felkentjeivel. Tehát önként senki nem hozhatott ítéletet. Csak Istennek volt joga ítéletet hozni, amit közölt az ő felhatalmazottjával. A nép magától nem tehetett semmit, de Istennek szükséges ítélni az igazságért. És csak a bűntelen ítélhet, végre pedig az hajthat, aki maga nem bűnös. Aki felemelt kézzel cselekszik a törvény ellen, ami az életet védi, annak Isten sem bocsát meg. Ha valaki nem akar Istenhez menni, akinél van egyedül a bűnbocsánat, akkor ítélet vár rá.