Hogyan befolyásolja a keresztényen a gondolkodás egy ember felfogását a saját életéről és mások életéről?

Elvileg az keresztény embernek a saját érdekeit hátrébb kellene helyeznie és a felebarátiét előbbre. Na most az egyik nagy csapda ebben, hogy az ember egyre többet segít és jótékonykodik, de magában felfuvalkodottá válik. Aki azt állítja, hogy számára nem jelenthet veszélyt a vallásos gőg, az már bele is esett ebbe a csapdába.

A másik nagy csapda, az állandó elégedetlenség önmaguk felé. A hithű keresztények gyakran úgy gondolják sosem tesznek elég szolgálatot, nem lehetnek elégedettek magukkal. Akik pedig náluk kevesebb szolgálatot végeznek, azokat kritizálják. Gyakran fáradtak, ezáltal türelmetlenek a rokonaikkal, vagy azokkal, akik felé éppen nem szolgálnak.

Az első válaszolóval, részben egyetértek.

Előfordulhat, hogy valakinek az erőssége lesz a gyengéje.

Ennek elkerülésére javasolja Isten azt, ne hasonlítgassa magát másokhoz, mert mindenkinek mások a körülményei.

A saját dolgait vizsgálja meg, így önmagára nézve "dicsekedhet" nem másra nézve. Amit pedig sikerült elérnie, azt ne magának tulajdonítsa, hanem az életadójának, aki ehhez adott erőt.

(Filippi 4:13) 13 Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem.

Így alázatosan fogja ezeket kezelni, és nem válik felfuvalkodottá, gőgössé.

Amit tett, vagy tesz, örömmel és ne kényszerűségből tegye. Isten a jókedvű adakozót szereti. Rendszeresen tartson önvizsgálatot ezekben, hogy lássa meg, van-e változtatni valója, és azon dolgozzon.

Engem a mindennapi életben sokban befolyásol, hogy keresztény vagyok. Például ha valaki keresztbe tesz vagy bántó elsőre próbálom azt feltételezni, hogy nem tudja mit tesz. És nem küldöm az anyjába, hanem kérdezek, nyitottan állok felé.

Ha meg kiderül, hogy szándákosan tette, akkor imádkozom érte. És főként próbálom nem megszívatni, hanem kivárom, hogy fejlődik-e vagy épp lefelé menő spirálba lép.

Az ilyen emberek, ha nem fejlődnek, akkor hamar megtalálják a saját ellenfeleiket és rossz sorsukat.

Viszont ha fejlődnek, akkor akár kialakulhat egy kölcsönös tisztelet is.

Igen, az ima önmagában nem mindig segít, böjtölni is kell néha. Tehát szükség van áldozathozatalra. Ez tudják az írástudó hithű keresztények.

Ismert jelenség hithű körökben, hogy a "mindenre van erőm az Úrban" igére hivatkozva némely keresztény túlvállalja magát. Mondván, hogy Isten majd ad elég erőt, időben és energiában túlterhelik magukat. Kérdés, hogy honnan számít egy vállalás vagy szolgálat Istenkísértésnek? Szerintem mindenki a maga hitéhez és körülményeihez mérten vállaljon szolgálatot, mert ha már nem tudja jókedvvel végezni, vagy más feladatok kárára megy a jótékonykodás, az már túlzás. Pl. egyházi szolgálat kontra saját család. Ez egy nagy dilemma.