Milyen alapon van meggyőződve egy vallásos ember, hogy ebben az " állapotában " Ő boldogabb, mint mások?

Szia Filoszmen!

Én azt gondolom, hogy itt is érdemes különbséget tenni vallásos és hívő ember közt. Az előbbi valóban lehet boldogtalan, és sikertelen, mert a boldogsága a körülményektől függ, ahogyan az átlagembereknek általában. A hívő ember azonban - és itt most a valóban hívő, és Krisztust követő keresztény emberről beszélek - abban különbözik ezektől, hogy a boldogsága nem függ a körülményektől, tekintettel arra, hogy az belülről fakad.

Erről már írtam neked egy másik hozzászólásomban itt a valláskritika témakörben. Egy hívő keresztény számára, nem a sikeresség, a családban való lét, vagy az életben való "boldogulás" - amit a köznapi életben annak nevezünk - a boldogság fokmérője. Ha ezeket mind elveszti - ahogyan például ezt tette a bibliai Jób, a belső békessége akkor is megmarad, ahogyan Jób is kifejezte ezt a legnagyobb kínok közt: "Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll..." (Jób 19,25) - vagyis bármi történik az életben, tudom, hogy Isten akaratából történik, aki abból a legjobbat tudja kihozni, ahogyan ezt megtette Jóbnál, vagy akár a három ifjúnál a tüzes kemencében...

Üdv. Péter

Filoszmen, a keresztényeknek nincs kiválasztottság tudata, mivel a krisztusi üzenet minden emberhez egyformán szól, nem egy zárt körű klub.

Azt, hogy az Istennel való találkozás nagyszerű dolog, és az élet egyéb dolgai eltörpülnek annak nagyszerűsége mellett, minden igazi keresztény így gondolja, de azt pontosan nem értem, hogy ez miért fáj neked.

Az, hogy ki boldogabb a másiknál, s, hogy mennyire csupán felfogás kérdése. Egy bizonyos szempontból a hívők "könnyebben" lehetnek boldogak, de a mérték abszolúte nem biztos, hogy túlszárnyalja az ateistákét. Ez egy általános tévhit, amit ügyesen meg is magyaráznak. Valamiért mindig az az érv, hogy mivel nem hiszel nem tudhatod. De ez fordítva nem igaz?

Egyébként megint csak mondom, hogy szempont és felfogás kérdése. Vannak (sokan) akiknek a halál, a semmivé való változás felér egy megváltással, mint Keresztényeknek a Mennyország.

Hát a fele amit mondtál az igaz lehet az ateistákra is a determinizmus által. Vagy is feltéve, ha abban hisz az adott egyén. (kivéve a mennyországos dolog, mert azt nyílván nem hiszi el)

A semmi pedig nem feltétlenül rossz...de ebbe most nem megyek bele, mert amúgy is nézőpont kérdése.

Egy 3D-s filmet nem jó 3D-s szemüveg nélkül nézni, értelmetlen. A 3D-s szemüveg a hit. Azért gondolja az ateista szerencsétlennek a vallásost, mert nincs fent rajta ez a szemüveg.

Én keresztyén embernek vallom magam, s az adja a boldogságom, hogy bármi is történik velem az életben, a Jóisten velem van. Lehet, hogy megölnek a vallásomért, de szeretném hinni, hogy át tudom adni az életem minden "önzőzés" nélkül. Legyen, ahogy lennie kell... mert hiszem, hogy jön utána valami... ez a tudat nyugalmat ad. Lehet, hogy nem vagyok alakítója a világnak, nem vagyok elismert, de nem itt van az Élet célja.

Az ateistánál azért "nehezebb" a megnyugvás, mert hogy tudja elfogadni, hogy utána nincs semmi? Hogy tud békés boldogságban, harmóniában élni, amikor vár rá a semmi? Ha az élet után semmi jön, akkor a logikus ember minél többet akarna, nem? Persze, egy ateistának is lehetséges a megnyugvás az élettel, csak szerintem nehéz.

Még valami: vallásosként én hiszem, hogy az ember eredendően bűnös, s igenis az embernek vannak bűnös vágyai, amivel meg kell küzdeni. Hát akkor hogy lehetnék én "boldog ateista"-életű, ha érzem az indíttatást, hogy meg kell térnem, s a szoros úton kell járnom? Sehogy. Viszont, aki nem hisz semmiben, az miként tudja kezelni a bűnhöz való viszonyt, a nehézségek kezelését? Lehet, hogy tudja, lehet, hogy boldog, csak bennem vannak kérdőjelek...