Mi a magyarázata annak, hogy róm. Kat. Misén bort csak a pap ihat, a hívők pedig nem? Ők csak a "testből" kaphatnak, a "vérből" nem. Miért?

= A legméltóságosabb Oltáriszentség =

A szentségek között legfôbb a legméltóságosabb Oltáriszentség; a többi mind ráirányul. A keresztény élet csúcspontját jelenti, bizonyos értelemben a kereszténység egész tartalma. Ennek a szentségnek ôsrégi neve az ,,Eucharisztia'', vagyis szószerint: ,,hálaadás''. Az Eucharisztia ünneplése régidôktôl kezdve az Istennek összes nagyszerű műveiért mondott hálaadással volt összekötve.

Az Oltáriszentség valóságos áldozat és valóságos szentség; szentségi áldozat és ,,áldozati szentség'': a szentmiseáldozat a szentáldozással. Tehát mint áldozatot és mint szentáldozást kell vizsgálnunk. Megelôzôleg azonban még szólnunk kell Krisztusnak valóságos jelenlétérôl az Oltáriszentségben a kenyér és bor színe alatt. E szerint tehát tárgyalnunk kell: Krisztus jelenlétérôl ebben a szentségben, a szentmiseáldozatról és a szentáldozásról. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a rendszerezô fölosztás az Eucharisztia ,,áldozati-szentség''-i jellegének egységét semmiképpen sem akarja tárgyi szempontból szétválasztani.

Krisztusnak valóságos jelenlétét a legméltóságosabb Oltáriszentségben mindenekelôtt azok a szavak bizonyítják, amelyekkel az Üdvözítô ezt a csodálatos szentséget megígérte. Ezt megelôzôleg két csodát művelt. Elôzô este a Genezáreth-tó keleti partjának egyik elhagyatott vidékén az (elsô) csodálatos kenyérszaporítást végezte (Jn 6,1-15); majd pedig éjszaka a tengeren járva közeledett a hajócskájukon a viharral küszködô tanítványai felé (Jn 6,16-21). Ezzel a két csodával tehát kinyilvánította hatalmát a kenyér és a saját teste fölött. Másnap a tó nyugati partján a kafarnaumi zsinagógában megígéri ezt a szentséget, amelyben a kenyér színe alatt testét akarja adni a lélek táplálékául (Jn 6,22-72). ,,A kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozának azért a zsidók egymás közt, mondván: Hogyan adhatja ez nekünk az ô testét eledelül?'' Tehát szószerint értették. Az Üdvözítô semmit sem von vissza szavaiból; sôt ünnepélyes formában megerôsíti azokat: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ô vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom ôt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én ôbenne. Amint engem küldött az élô Atya, és én élek az Atya által, úgy aki eszik engem, az is él énáltalam''. S midôn sok tanítványa eme -- mint mondták -- ,,kemény'' szavak miatt visszavonult tôle, megmaradt állítása mellett, sôt még a tizenkét apostolnak is szabadjukra bízza a távozást. Péter azonban így szól: ,,Uram! kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. És mi hittük és megismertük, hogy te vagy Krisztus, az Isten Fia''. Csak egy pontra vonatkozólag magyarázza meg a Megváltó szavait: ,,A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit''. Azaz az én megdicsôült, szellemivé lett, a Szentlélekkel eltelt testem az, amit táplálékul adok nektek. Ez adja az életet. ,,Hátha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, hol azelôtt volt?'' azaz: Föltámadásom és mennybemenetelem okozta megdicsôülésem bizonyítja majd be, hogy az én testem ,,szellemi'', átszellemült és életet-adó.

Krisztus valóságos jelenlétét világosan kifejezik azok a szavak is, melyekkel az utolsó vacsorán az Üdvözítô ezt a szentséget megalapította: ,,Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik. Igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem, az Újszövetség vére, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''.

Ennek folytán kezdettôl fogva valóban Krisztus valóságos jelenlétére értették e szavakat. Ez a hit Krisztus jelenlétében 15-16 évszázadon keresztül mindig szilárdan fönnállott;[A XI. században a toursi Berengarius tagadta egy ideig Krisztus jelenlétét a legméltóságosabb Oltáriszentségben; utóbb azonban visszavonta ezt a véleményét.] még Luther is megtartotta Krisztus jelenlétének hitét, habár más értelemben vette is, mint a katolikusok (,,az át nem változtatott kenyér színe alatt, benne és vele és csak a vétel pillanatában'').

Azt a módot, amelyen Krisztus az Oltáriszentségben jelen lesz, az Egyház ,,átlényegülés''-nek, latin szóval ,,transsubstantiatio''-nak (substantia = lényeg, állag; trans = át, tehát átmenet az egyik lényegbôl a másikba, átlényegülés, lényegi átváltozás) nevezi. Ez azt jelenti: az átváltoztatás szavaitól, melyeket a pap Krisztus megbízásából és mint Krisztus eszköze a kenyér és bor fölött kimond, a kenyér szubstanciája, lényege Krisztus testének szubstanciájává (lényegévé, állagává), a bor szubstanciája Krisztus vérének szubstanciájává változik át; csak a kenyér és bor megjelenési formája, az érzékelhetô színek maradnak meg. Minden dologban ugyanis megkülönböztetjük az érzékekkel észrevehetô megjelenési formákat (külsô formák) és az ezek mögött rejtôzködô, csak az értelemmel megfogható lényeget. Ha pl. azt látom, hogy valamely tárgy minden érzékelhetô megjelenési formáját meg is változtatja, bizonyos esetben mégis biztos vagyok abban, hogy ugyanazzal a dologgal van dolgom. A mag külsôleg valóban nagyon különbözik a kifejlett növénytôl, vagy pl. a hernyó a pillangótól. Mégis tudom, hogy az elôbbiben és az utóbbiban ugyanaz a ,,dolog'' rejtôzködik azaz ugyanaz a lényeg marad, ugyanaz a szubstancia, amelyet nem érzékeimmel, hanem értelmemmel ismerhetek meg. Így a kenyérnél és a bornál is meg kell különböztetnünk a külsô alakot (a színeket) és ,,a dolgot önmagában'', vagyis a lényeget (szubstanciát). Természeténél fogva nyilván mindig a megfelelô lényeg van összekötve saját külsô alakjával; éppen úgy, nem pedig másként jelenik meg. De az átváltoztatott ostyában[Az ,,ostya'' a latin ,,hostia'' = áldozati állat, áldozati adomány szóból származik szláv közvetítéssel.] és a kehely átváltoztatott borában -- errôl az isteni kinyilatkoztatás folytán vagyunk bizonyosak és ezt az átváltoztatás szavai is érzékelhetôleg kifejezik -- csak a kenyér és bor megjelenési formái, külsô színei vannak meg; ezek alatt a nekik magában véve idegen színek alatt rejtôzködik az isteni mindenhatóság működése folytán Krisztus teste és Krisztus vére. Ezeket tehát nem láthatjuk, csak hitünkkel fogadjuk el. Hiszünk az Üdvözítônek és szavainak.

A kenyér és bor színe alatt mindaddig megmarad Krisztus teste és vére, amíg a színek megvannak. Az Üdvözítô úgy van jelen, amint most a mennyben él. Ezért mindegyik szín alatt és a színek bármelyik része alatt az egész Üdvözítô van jelen testével és lelkével, istenségével és emberségével együtt, mégha a pap szava által a kenyér testté és a bor vérré változott is át. A hittudósok így mondják: A szavak erejénél fogva a kenyér színe alatt a test, a bor színe alatt a vér van jelen, de az élô kapcsolat folytán mindegyik szín alatt jelen van az egész élô Megváltó: test és vér, test és lélek, istenség és emberség.

Az Üdvözítô teste tehát fönséges, átszellemült módon van jelen. Ugyanaz a valóságos test, mely a kereszten függött, de megdicsôült, átszellemült módon.

A mondottakból következik, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget imádás és tisztelet illeti meg.

Az Oltári-szentségrôl beszélünk. Ahol oltár van, ott áldozat is van. Az Oltáriszentség tehát áldozat: szentmiseáldozat.

A szentmiseáldozat a keresztáldozatnak vértelen (,,szentségi'') megújítása vagy megjelenítése. Ez a mondat a szentmise lényegét fejezi ki.

Abból indulunk ki, amit a szentség lényegeként jellemeztünk. Azt mondottuk: a szentség szent jel, amely megvalósítja azt, amit jelképez, tehát a valósággal telített, a valósággal töltött szimbólum vagy jelkép, amellyel maga a Teremtô kapcsolta össze a jelképezett valóságot. Vegyük most szemügyre a szentmiseáldozat jelképét. A szentmise tulajdonképpeni csúcspontja az átváltoztatás. Mi történik az átváltoztatáskor? Krisztus teste és vére megjelenik, mégpedig a kenyér és bor szétválasztott színe alatt. Krisztus teste és vére tehát mintegy egymástól szétválasztva jelennek meg oltárainkon. Más szóval: Krisztus vérének kiontását (a vérnek szétválasztását a testtôl) jelképezik, az átváltoztatás szimbolikus (jelképes) vérontás. Ez az itt jelképesen megjelenített (ábrázolt) vérontás azonos Krisztus vérének a kereszten történt kiontásával. (,,Ez az én testem, mely értetek adatik. -- Ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik''.) Alkalmazzuk most azt, amit a szentségekrôl mint Istentôl adott jelképekrôl (szimbólumokról) mondottunk: a szentségek a valósággal töltött jelképek. A jelképezett valóság igazán megvan bennük, azt magukban foglalják. E szerint: mivel a szentmise a Golgotán történt vérontást jelképesen ábrázolja, ez a vérontás valamiképpen valóság is, szentségileg jelen van. Ezt a szót ,,szentségileg'' (jelen van) annak jelzése végett fűzzük hozzá, hogy Krisztus haláláldozata a szentmisében másképp, de nem kevésbé valóságosan van jelen, mint történeti végbemenetelekor a Golgotán. Miként lehetséges ez, arról nem sokat mondhatunk; egy azonban bizonyos: hitünk tanítja, hogy ez így van.

A szentmise tehát nem a keresztáldozat ,,megismétlése''. Hiszen ez szöges ellentétben állna Szent Pálnak (tehát az ôt sugalmazó Szentléleknek) a zsidókhoz írt levélben nyomatékosan kifejezett kijelentésével: ,,Sem azért, hogy gyakran áldozza föl önmagát (Krisztus), miként az (Ószövetség) fôpapja évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel (az ószövetségi áldozatoknak azonban a valóságban nem volt megváltó erejük); különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt... Mert (az Ószövetségben) minden pap naponkint szolgálatban áll és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket; ez (Krisztus) pedig egy áldozatot mutatván be a bűnökért, örökké trónol Istennek jobbján'' (Zsid 9,25 sk.; 10,11 sk.). Megrövidítenénk a keresztáldozatot, ha azt mondanók, hogy a szentmisében a keresztáldozat ,,megismétlôdik''. Nem ,,ismétlôdik meg'', hanem vértelen módon megújul, vagy talán helyesebben: megjelenül: szentségileg, a szentségben megjelenül. A szentmise emlék-áldozat, melyet Krisztus e szavakkal rendelt: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. A trienti zsinat megbízásából kiadott ,,Római katekizmus'' szerint: ,,Egy és ugyanannak az áldozatnak valljuk tehát és kell tartanunk, amelyet a szentmisében mutatunk be és amely a kereszten mutattatott be; miként egy és ugyanaz az áldozati adomány, nevezetesen a mi Urunk Krisztus, aki a kereszt oltárán vérét ontva csak egyszer áldozta föl magát. A vérontással és vérontás nélkül bemutatott áldozati adomány nem két áldozati tárgy, hanem csak egy; ennek föláldozása -- miután így parancsolta meg az Úr: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre -- az Eucharisztiában naponkint megújul. Ugyancsak egy és ugyanaz a pap is: az Úr Krisztus...'' (I. rész, 4. fejezet, 61 sk. kérdés).

A szentmisében az áldozati tárgy és az áldozatot bemutató pap tehát maga Krisztus. A pap, aki ma a szentmisét bemutatja, csak Krisztus eszköze.

Micsoda már most a szentmise értelme? Semmi más, minthogy Krisztus nemcsak érettünk, hanem velünk is akarta bemutatni áldozatát. A szentmise módot ad arra, hogy minden idôk és minden ország valamennyi kereszténye a szent kereszt áldozatában, az Újszövetség áldozatában részt vegyen. A szentmisében tehát Krisztus az Egyházzal együtt és az Egyház útján mutatja be áldozatát. Ily módon a szentmise az Egyház áldozata is. Ezért a kenyér és bor adományaival maga is hozzájárul a szent áldozathoz. Krisztusnak a kereszten bemutatott áldozatát a sajátmaga nevében is bemutatja a mennyei Atyának. Még pedig mindig az egész Egyház végzi a szentmisét. Ennélfogva minden szentmise nyilvános, hivatalos ténykedés, még ha egészen egyszerűen és pompa nélkül mutatják is be. Tulajdonképpeni értelemben vett ,,privátmise'', amely igazán ,,magán-cselekvény'' volna, nincsen. Kiváltképpen mindig a misén jelenlévô közösség mutatja be az áldozatot, az egész közösség a pappal és a pap útján, aki mintegy a kezük. Az áldozatnak erre az együttes bemutatására a szent keresztség képesít bennünket s ezért ez egyúttal fölszentelésnek is tekinthetô az általános papságra. A szentmisén jelenlévô keresztény tehát nem csupán szenvedôleg (passzíve), hanem cselekvôleg (aktíve), tevékenyen is résztvesz benne, mint együttes áldozatbemutató. A szentmise kánonjában a pap mindazokról a jelenlevôkrôl megemlékezik, ,,akikért ezt a dicsôítô áldozatot neked bemutatjuk vagy akik azt neked bemutatják''. Így minden szentmisében újra belekapcsolódunk Krisztus megváltói áldozatába, Krisztussal és Krisztusban elégtételt szolgáltatunk, személyesen nyerjük el a megváltást. Isten szemében az egész kereszténység mintegy Krisztus keresztje köré sereglik és vele, mint Istentôl rendelt fôpappal együtt mutatja be az Újszövetség egyetlen áldozatát, a megváltás áldozatát, egyesül vele a legkiválóbb istentiszteleti cselekményben, amelyben a teremtett világ rendeltetését betölti, valóban ,,szent, királyi papság'' (1Pt 2,5.9;). Saját személyes áldozatunkat, saját szenvedéseinket is Krisztus áldozatához kell csatolnunk s így mintegy megváltói működését folytatnunk. Szent Pál a római fogságból írja a kolosszei egyházközségnek: ,,Most örömest szenvedek értetek s kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ô teste, az Egyház javára'' (Kol 1,24).

A belekapcsolódás Krisztus áldozatába, a megváltásnak és Krisztus kereszten szerzett érdemeinek alkalmazása különös bensôséggel és gazdagsággal történik a szentáldozásban. A magyar ,,áldoz'' és ,,áldozik'' szó jelentése kettôs: 1. föláldozni (immolare, opfern) és 2. szentáldozáshoz járulni (coenam Domini sumere, das hl. Abendmahl nehmen). Vö. Szarvas-Simonyi: Magyar nyelvtörténeti szótár, I. 56-57. -- Az ,,áldozás'' az ,,áldoz'' szóból lett, ez pedig az ,,áld'' szóból, mely utóbbinak jelentése: 1. föláldozni (immolare, opfern) és 2. áldani (benedicere, segnen). Vö. Gombocz-Melich: Magyar etymologiai szótár, I. 67. -- Tehát a magyar ,,áldozik'' szó eredeti jelentése az áldozat bemutatásában való együttműködés, egyesülés, vagyis az áldozatnak a pappal való együttes bemutatása. (Vö. a föntebb mondottakat.) A német Kommunion a latin ,,communio'', ,,egyesülés'' szóval azonos. (A ford. jegyzete.) A szentáldozás áldozati lakoma. Tehát Krisztus testének, mégpedig a kereszten föláldozott és dicsôségesen föltámadott testének és vérének élvezése. Ebbôl mindjárt láthatók hatásai is: gyarapítja a megszentelô kegyelmet, gyöngíti a rosszra való hajlamokat, kedvet és erôt ad a jóra, a bocsánatos bűnöktôl megtisztít és a halálos bűnöktôl megóv,[A szentáldozás a súlyos bűnt is eltörli abban az esetben, ha valaki súlyos bűnnel járul az Úr asztalához a nélkül, hogy ennek tudatában lenne.] az örök életet és testünk dicsôséges föltámadását adja meg nekünk. Az Üdvözítô mondja: ,,Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom ôt az utolsó napon'' (Jn 6,55). Ezért szerették a régiek az Eucharisztiát a ,,halhatatlanság gyógyszeré''-nek nevezni. Az Eucharisztia tehát miként Krisztus halálának, éppúgy föltámadásának és megdicsôülésének is ünneplése. Halála is mintegy megdicsôülve jelen van, amiként az összes szentségeket általában a megdicsôült Krisztus alkotásának mondhatjuk. Halálába belekapcsolódni egyúttal belekapcsolódást jelent gyôzelmébe, föltámadásába és megdicsôülésébe is.

A nyugati Egyház a XIII. század óta gyakorlati (tehát nem dogmatikai) okokból egy szín alatt, mégpedig a kenyér színe alatt szolgáltatja ki a szentáldozást. A szent vér a kiosztáskor könnyen tiszteletlenségnek lehet kitéve. Minthogy mindkét szín alatt az egész Üdvözítô, tehát vére is, miként istensége is, jelen van, a hívek semmitôl sem esnek el s teljesítik Krisztus figyelmeztetését, hogy testét egyék és vérét igyák. Az áldozat létrejöveteléhez mindkét szín átváltoztatása szükséges. Ennek megtörténte után azonban az áldozati tárgy mindenegyes részének vétele belekapcsolódás az áldozatba, áldozati lakoma.

A szentáldozás a lélek tápláléka. Aquinói Szent Tamás szerint Isten természetfölötti életünkrôl a természetes, földi életünk gondozásához hasonlóan gondoskodik. A gyermek élete megszületésével még nincs biztosítva. Ha semmi táplálékot sem venne magához, hamarosan meghalna; növekedésérôl, fejlôdésérôl szó sem lehetne. Hasonlóképpen, hogy a keresztségben nekünk ajándékozott természetfölötti életben megmaradjunk, benne növekedjünk, fejlôdjünk, lelki táplálékot kell magunkhoz vennünk. A léleknek ez az eledele a szentáldozás. Ebbôl következik a szentáldozás szükségessége, ami egyébként Krisztus szavaiból is világosan kitűnik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ô vérét, nem leszen élet tibennetek'' (Jn 6,54.). Az Egyház azután negyedik parancsolatában megszabta, hogy legalább egyszer egy évben, mégpedig a húsvéti idôben, az Úr asztalához járuljunk. De az Oltáriszentség gyakoribb vétele is egyenesen szigorú kötelességévé válhatik annak, aki különös veszélyek között, fôképpen pedig a súlyos bűnbe való visszaesés veszedelmében él. A bensô elôrehaladáshoz mindig szükséges. A szentáldozáshoz járulás parancsa mindenkit kötelez, aki eszével már élni tud (mintegy hét éves).

Mivel az Eucharisztia táplálék, azért az élôk szentsége. Vételéhez tehát szükséges, hogy a kegyelem állapotában legyünk. Súlyos bűn elkövetése után a szentáldozásra való elôkészületként a gyónás kötelezô. Ezenkívül még úgy készülünk elô a szentáldozásra, hogy a Megváltó utáni vágyat fölkeltjük magunkban. Minél jobban kitárjuk szívünket a kegyelem befogadására, annál többet kapunk belôle. Egyébkent X. Pius pápa, ,,az Eucharisztia pápája'', minden túlzott elôkészületi követelményt határozottan visszautasított. A szentáldozás ,,segítô eszköz és orvosszer'', nem jutalom. Különösen Jansenius (lásd 90. lap) téves tanításának hatása alatt állították föl ezeket a túlzott követelményeket. -- Gyakorlatilag véve a legjobb elôkészület a szentáldozásra kétségkívül a szentmiseáldozat együtt-ünneplése. Ezenkívül még testi elôkészületet is kíván az Egyház: éhgyomorral kell lennünk. X. Pius (1906) az éhgyomor parancsát enyhítette azoknak a betegeknek részére, akik már egy hónapja betegen feküsznek a hamaros gyógyulás reménye nélkül; ezek, ha a gyóntatóatya jónak tartja, hetenkint egyszer vagy kétszer áldozhatnak akkor is, ha orvosságot vettek be, vagy valamit ittak.

A méltatlan szentáldozás, amit akkor követ el valaki, ha valamely még meg nem gyónt súlyos bűn tudatában az Úr asztalához járul, súlyos bűn, szentségtörés.

Az Eucharisztia a keresztény élet csúcspontja. Benne megadjuk Istennek a neki tartozó imádást és hódolatot, valamint a bűneinkért járó elégtételt. Benne az ember megváltást és üdvösséget nyer. A szentáldozás latin elnevezése szerint (,,communio'') egyesülés Isten és az emberek között, az emberek egyesülése egymás között. Az egyházatyák ennek jelét abban szeretik látni, hogy az Eucharisztia olyan színek alatt jelenik meg, amelyek sokból alkotnak egy-et: sok szôlôfürtbôl lesz a bor, sok gabonaszembôl a kenyér.