Isten minek teremtette az embert?

#13

Egy évmilliók alatt kifejlődött ösztön, mint az általad vázolt hangyász példája (és még számtalan ilyen példa van) nagyon szép és becsülendő dolog a természetben. De ezek mögött nem áll tudatosság. Ezek mögött nem az egyensúlyra való törekvés áll, ahogy a kérdező megfogalmazza, hanem egyszerűen egy ösztön, hogy az éléskamrája ne fogyjon ki, hanem folyamatosan újratermelje magát.

#21: " De ezek mögött nem áll tudatosság."

https://www.youtube.com/watch?v=_YLcmL0Pc10

Hát, a főemlős majmok mindenféléje veszélyeztetett, és ez a leopárd életben hagyja a kölyköt, sőt, többé kevésbé vigyáz is rá. Nem vagyok abban biztos, hogy a leopárd meglepő viselkedését eredményező sokféle ösztön eredőjében a tudatosság egy halvány szikrája is ne szerepelt volna alakító erőként.

Én spec. úgy emlékszem, hogy a leopárd egyszerűen elhagyta néhány nap után a kölyköt, és nem megfagyott az (nem hinném, hogy egy majomkölyök elpusztulna másnapra anya hiányában), valamint az egyik megjegyzés szerint más majmok jöttek a kölyökért, és a leopárd ezt látva eltávozott. Ez utóbbi nekem inkább a legendagyártás kialakulásának tanulmányozhatóságát teszi lehetővé... :D

Az sem igazán hihető, hogy csak pusztán az anyai ösztön uralkodott el a leopárdon (bár az biztos, hogy motiváló erőt képviselt), mert akkor ezek az események rendszeresen előfordulnának, és határozottan olyan tapasztalatunk van, hogy a leopárdok nagy előszeretettel kapnak ki kis majmokat is akár a hordákból. Ez a leopárd nem igazán lehetett éppen gyakorló szülő, mert akkor tuti vitte volna a kicsinyeinek a kaját. Annyira ostoba terminátorszerű gépként láttatni egy leopárdot meg erőteljes túlzás, hogy elég ha megérzi a kölyökszagot, és máris gondozásba vesz bármit, legyen az akár más faj képviselője is. Arról sem igazán tudok, hogy a leopárdok rendszeresen elárvult leopárd kölyköket vennének magukhoz, nemhogy majmokat, a prédapopulációból... :D

Egyszerűen nem látok más lehetőséget, mint hogy a különleges szituáció, a véletlen produkálta drámai helyzet mélyebb érzéseket kavart fel a leopárdban, amit bizonyára az anyai ösztön hozott felszínre, de az csak indukció volt egy annál jóval összetettebb viselkedésminta megszületésében.

Az ilyen viselkedés nem példa nélküli más esetekben sem. Pl. van arról is filmfelvétel, hogy egy orka elkap egy kölyökfókát kicsúszva hirtelen a partra, majd a zsákmányával eltűnik félig a habokban, ám kicsit később a kölyköt visszahajítja a szárazföldre. Az orkák cseppet se arról híresek, hogy szelidlelkű galambok lennének. Iszonyú kegyetlen csatában fárasztják ki a borjút védő bálnaanyát, hogy utána a bálnaborjút habozás nélkül cafatokra szaggathassák.

Mindezek alapján nem tartom azt se elképzelhetetlennek, hogy a vadászó populációban a "könyörületesség" halvány mintái erőteljesebben tudnak terjedni ott, ahol a préda-populáció egyedszáma vészesen csökken. Persze nem arról van szó, hogy a vadászó populáció egyedei felmérést készitenek, de azt se állítanám, hogy a folyamatban a tudatosság valamilyen szintje (kellő mértékben fejlett agyban) nem kerülhet az irányító közegbe a sok más akár fontosabb tényező mellé.

#Kérdező: "Az ember az egyetlen állat, mely nem képes békében élni a természettel, nem törekszik egyensúlyra"

Mojjo jól mondta. FELMÉRÉSSZERŰEN kizárólag csak az ember törekszik egyensúlyra, de tudattalan folyamatok visszacsatolások alapján szintén "törekedhetnek" egyensúly kiépítésére.

Nagyon naív, antropomorf elképzelés az, hogy az ökológiai rendszerekben látott békés együttélést szó szerint békésnek tartjuk.

Ha egy populáció egyedeinek szaporodását semmi sem korlátozza (az energiaforrások mennyisége se), akkor általánosságban elmondható, hogy exponenciálisan nő a populáció mérete (régebben így is mondták: mértani haladvány szerint). Ha azt tapasztaljuk, hogy a populáció egyedszáma állandósult, akkor az csak azt jelentheti, hogy a populáció szaporodása áthághatatlan korlátokba ütközött (reguláló tényező), vagyis a populációban születő egyedek egy részét valami "kegyetlenül" elpusztítja (visszacsatolás: a születések és a kényszerű halálozások aránya a stabilitás kialakulásához vezet), de nem annyira, hogy a populáció egyedszáma csökkenjen. Ilyen reguláló tényező lehet az erőforrások korlátos volta, de lehet egy másik olyan faj terjedése is, amelyik ugyanarra az erőforrásra szakosodott, vagy arra is, vagyis verseny alakul ki a fajok között, ill. azon belül is (egymáshoz hasonló replikátorok között kompetitív kizárás jelenik meg), ill. a ragadozók elterjedése..stbstb.

Valójában a békés ökológiai egyensúly baromira nem békés ma sem, és azt keményen a létért folytatott küzdelem alakítja, ahol a határok állandóan nőnek és egyszerre csökkennek is. Ezt a folytonos pulzálást látjuk mi állandóságnak, ami persze sosem az. Egyáltalán nem arról van szó, hogy pont annyi utód születik, amennyi kell, és ki lenne számolva valami kontingens a megfelelő egyensúly fenntartásához (sem az állatok sem a növények esetén - sőt, az utóbbiaknál sokkal szembetűnöbb a fajon belüli versengés is az életbenmaradásért).

Kérdésed az örök nagy titokra irányul, tehát hogy mi értelme az életnek. Mert ha tegyük fel örök egyensúlyban, békében élnénk a természettel, ennek az értelme akkor se több, mintha az emberiségnek vagy a földi életnek megszabott ideje lenne, és egyszer mindegy kinek a hibájából, véget érne.

Ha az emberiség teljesen elszennyezné a Föld ivóvíz készletét és a levegőt, vagy atomháború törne ki, és elpusztulna mindenki, Istent akkor sem érné veszteség. Újra teremthetne bármit, és megmenthet bárkit, akit akar.

Már a kérdés is hibás..

Inkább így:

Miért nem teremtett isten embert?

Azért mert nem létezik...