Megesküdtem, hogy nem megyek el szavazni, pszichésen félek és rettegek Magyarországon élni, nyomasztónak érzem ezt a kultúrát, mit tegyek?

Legelsőként, szeretném hangsúlyozni, hogy senkit sem szeretnék megsérteni. Tisztelem Magyarországot, tisztelem a magyar kultúrát és tiszteletben tartom, hogy sokak számára rendkívül fontos Magyarország. Sohasem tudnék sértő dolgokat mondani Magyarországról.

De ki kell mondanom, amit érzek, amit gondolok: nem szeretem Magyarországot. Sohasem szerettem. Nem vagyok ide való, sohasem voltam az.

Ezt nem azért mondom, hogy bárkit is megbántsak. Szeretném hangsúlyozni, SOHASEM becsmérelném Magyarországot, mert minden országot, kultúrát tisztelek. De sohasem éreztem a "sajátoménak".

Nagyon szép és nemes dolognak tartom az eszmét, mely szerint mindekinek van egy saját hazája, egy saját nemzete, ahol otthon lehet. Ezek gyönyörű gondolatok. De amikor látom a VALÓSÁGOT, itt Magyarországon, hogy rengetegen gyűlölök egymást, nincs semmiféle "honfitárs, testvér" érzés, akkor az ember mindig rádöbben, hogy mi a realitás.

Hogy a haza, ami elméletileg gyermekeként szeret téged, olyan kórházakat tud felmutatni, ami egyenesen félelmetes. Hogy a magyar fizetés elképesztően minimális. Hogy a magyar életszínvonal rémisztően alacsony. Hogy az oktatás romokban hever és hasznavehetetlen "tudást" ad a diákoknak. Hogy a magyar statisztika rengeteg negatív dologban "világelső".

A haza, ahol elméletileg honfitársként szeretnék téged a polgárok, valójában semmibe vesznek a legtöbben és gyűlölnek, ha más vagy. Kinéznek és "gonosz" embernek tartanak, ha mondjuk más a vallásod, a nemi identitásod, a bőrszíned, a származásod. Ez így nem testvéri kapcsolat.

Félek, gyűlölök Magyarországon élni. Rettegek, hogy valamilyen, bármilyen oknál fogva, nem fogok tudni elköltözni. Pedig egész életemben erre vágytam és most is ezért harcolok. Egy német cégnél dolgozom 1 éve és az az álmom, hogy a cégem egyszer kiküld majd Németországba engem. Már az angol és német nyelvvizsgát is letettem, középfokon.

Őszintén megmondom, mindig féltem, vagy szorongtam az iskolai nemzeti ünnepeken. Soha nem élveztem őket. Nagyon rossz érzés volt ott lennem. Amikor meghallottam a Himnusz szomorú, depresszív sorait, legszívesebben sírva elrohantam volna. Mintha direkt az lenne a Himnusz üzenete, hogy ha boldog merészelsz lenni, akkor te egy szőrnyeteg vagy. Hogy tilos boldognak lenned, bűn, mert "sírva mulat a magyar" és ha te boldog vagy, akkor nem vagy magyar. Nekem bűntetés volt mindig meghallgatnom. Ugyanígy büntetésnek érezném, ha egy sport eseményen kellene meghallgatnom a Himnuszt.

De mindig becsülettel és tisztelettel végighallgattam a műsort, a Himnuszt, amikor pedig kellett, felálltam a székből. Sohasem voltam tiszteletlen. És soha nem is lennék. A világ összes kultúráját és országát tisztelem.

Tudom, hogy születhettem volna egy SOKKAL rosszabb helyre is. Ez olyan országba, ahol gyakorlatilag nincs víz, ételt sem lehet vásárolni, elnyomás van és a közbiztonság alacsony. Születhettem volna olyan országba is, ahol báborús körülmények uralkodnak minden nap. Vagy egy olyan helyre is, ahol nem tudnám elmondani a véleményem szabadon. És tudom, hogy sok a jó ember Magyarországon, akik nemes lelkűek, kedvesek. Nem létezik tökéletes ország, mindenhol vannak problémák.

Szavazati jog kapcsán: az őszinte igazság az, hogy nem érdekel a politika. Nem tudok róla szinte semmit és nem is szeretnék. Tudom és megértem, elfogadom, tiszteletben tartom, hogy a szavazati jog egy rendkívül kiváltságos dolog, hogy sokan hosszú ideig harcoltak a szavazati jog megszerzésének ügye érdekében.

Tudom, hogy nagyon sok embernek egy szívügye. Hogy nekik a szavazás a "demokrácia ünnepe", "a nap, amikor a nép véleményét megkérdezik". Ezt maximálisan tiszteletben tartom. Viszont én személy szerint, sohasem mennék el szavazni, ugyanis megalázónak, sértőnek tartanám, amit egész életemben bánnék, folyamatosan. Sohasem bocsájtanám meg magamnak.

Elismerem, hogy ezek bonyolúlt fogalmak, de ezek az őszinte érzéseim, gondolataim. Mégegyszer mondom, nem célom bárkit is megbántani és tisztelem Magyarországot. Csupán arról van szó, nem vagyok ide való és fájnak a múltbéli emlékeim. És szeretném elfeledni, hogy valaha is itt éltem és tovább harcolni az álmomért, hogy elköltözhessek.

Szerencsére a családom teljes mértékig megért engem, támogatnak. Nagyon hálás vagyok nekik, szeretem őket! És ők is azt mondják, hogy harcoljak az álmaimért. És hogy semmi baj, hogy nem szeretnék elmenni szavazni. Megértik, hogy miért nem vagyok boldog itt, látják az indokaim valóságtartalmát.

Mit tegyek? Hogyan tudnék túllépni a negatív érzéseimen, amik blokkólnak, fullasztanak engem? Hogyan tudnék lapozni?