A disznóevésnek van köze Trianonhoz?

Egész Európa a sertéshús fogyasztása miatt hanyatlik szellemileg.

"Első szent királyunk 1015-ben a pécsváradi monostornak szarvasmarhák, juhok és kecskék mellett 102 disznót is adományozott. Ezek őrzését 13 juhász, 3 lovász és 3 kanász látta el. 1036-ban ugyancsak Szent István a bakonybéli apátságnak kibocsátott oklevelében a következőket olvashatjuk: „Porci quoque Abbatis in eadem – sylva Bocon – libere pascantur” (Az apát sertései a Bakony erdeiben szabadon legelhetnek). I. András, a tihanyi apátságot alapítva, 1055-ben többek között biztosít három kanászt és száz sertést. Ugyanő 1051-ben II. Henriknek, más élelmiszerekkel együtt, 2000 oldal szalonnát is küldött. I. Géza királyunk 1075-ben a Garam menti Szent Benedek apátságnak ad a szomszédos birtokon túl, a távoli Doboz községben (Békés vm.) három házat szolgákkal, akik az apát sertéseit kötelesek őrizni. Szent László a pannonhalmi apátságnak 1077-ben adott megerősítő levele említ egy birtokot, amely a Zselic erdő mellett fekszik. Itt 30 telket biztosít a kondásoknak, és az apátságnak 300 sertést adományoz (a magyar sertéstenyésztés történetét lásd részletesebben Szabadfalvi J. 1972b; 1989c; 1991b).

Hazánk területén a 11–13. század folyamán igen kiterjedt sertéstartás folyt. Szinte {751.} nem akad olyan ránk maradt írásos forrás, amely ne említené, ne intézkedne róla. Említi a Gellért-legenda, foglalkozik vele 1222-ben az Aranybulla is. A 15. századi Thúróczy-krónika magyarok bejövetelét ábrázoló képén sertéseket is láthatunk. Ha pedig a falvak népe adózott vele, illetőleg a sertéseknek legelőterületei is voltak, akkor a falu népe magának is tenyésztette, és húsával a saját asztalát is ellátta. A kora Árpád-kori falvak régészeti feltárásánál előkerült sertéscsontanyag aránya is magas (15–23%) más állatfajták csontjaihoz viszonyítva. Úgy tűnik, ekkor a városokban fogyasztottak viszonylag több sertést. A 14. században a falvak népénél a szarvasmarha és a sertéstenyésztés emelkedést mutat más ágazatokhoz viszonyítva.

Már az Árpád-korban kialakultak a magyar sertéstenyésztés körzetei, központjai. A Bakony nagyobbrészt bükkös, részben tölgyes erdeiben a 11. századtól jelentős sertéstenyésztés folyt. Azokat az erdő termésén legeltették és hizlalták. Szentgál eredetileg kanászfalu volt, csak később emelik lakosait – a németi és csepeli kanászokkal együtt – királyi vadászokká (Vajkai A. 1958b; 1959a; Hegyi I. 1978). A Zselicségben folytatott sertéstenyésztésre ugyancsak Szent László uralkodásától vannak adataink. 1240 körül a kanászoknak már tíz falujuk volt. Somogyban 1217-ben büntetésül az összes kanász orrát megsütötték, mert fel akarták mondani a királyi szolgálatot. Az Ormánság (Baranya m.) vizes-tölgyes erdőségeiben szintén folyt réti és makkoltató sertéstartás. A Dráva menti királyi birtokokról, a 12. századtól okleveleink is vannak. A folyón egy Disznórév nevű helységnél hajtották át makkra Szlavóniába a sertéseket.

A Nagyalföld középső területeinek növényföldrajzi adottságai nem tették lehetővé a középkorban a nagyobb sertéstenyésztés kialakulását. A jelentősebb központok a peremterületeken alakultak ki. A 12–13. századi források Bereg, Ugocsa, Szatmár, Ung, Bihar és Arad megyéket említik. E területeken makktermő erdők vizes, lápos területekkel találkoztak. Erdélyben Szolnok-Doboka megyében volt jelentősebb sertéstartás (Belényesy M. 1956a; Dorner B. 1908; Matolcsi J. 1978). A sertéstenyésztés középkorban kialakult központjai lényegében fennmaradtak egészen a 18–19. századig, mindaddig, ameddig a legeltetés és a takarmányozás jobbára a természetes takarmányforrásokra, nevezetesen a vizes-lápos legelőkre és a makktermő erdőkre támaszkodott (Szabadfalvi J. 1991b).

A honfoglalás után a szomszédság népeinek gazdasági és kulturális hatásai is kimutathatók. A sertéstartás szókincsének egy másik csoportja – például csürhe, konda, kondás, kanász – származékszavakból áll. Ezek csak az utóbbi néhány száz évben jelentek meg nyelvünkben, s a csoportos sertéslegeltetés tényét erősítik meg. A szláv népek hatása nyelvünkben alig mutatható ki, csupán a mangalica és a szalonna szavunk biztosan szláv eredetű. A német hatás főként a feldolgozás fejlettebb eljárásaiban mutatható ki: böllér, ’húsfeldolgozó, disznóölő’, a sódar ’váll, első sonka’, illetőleg a sonka. Ugyancsak német eredetű a csak ritkán előforduló a ’fekete-fehér foltos’ jelentésű bonta szó, amelynek azonban csak 1898-ban jelent meg a ’vén sertés’ jelentéstartalma. Felvetették még a sertéstenyésztés középkori jelentőségének hangsúlyozására a következő kifejezéseket:

hízó, süldő, koca, háj, zsír, pecsenye, tepertő stb. (Paládi - Kovács A. 1993b: 110) , de ezek egy része általánosabb jelentésű, nem csak sertésekre vonatkoztatható.

Általánosabb érvénnyel a magyar sertéstenyésztés eredetére és történetére az

{752.} mondható el, hogy honfoglalás előtti alapokon, a honfoglalás utáni századokban, belső fejlődés során terebélyesedett ki és vált nem csak Európa-szerte jelentőssé."

[link]