A meséknek szokott lenni tanító mondanivalója, szimbólumszerű jelentése. Annak mi köze a valósághoz, hogy a királylány otthon ül, és várja a megmentőjét?

Ha jól gondolom, a királylány általában nem otthon szokott ülni a mesékben, hanem valami történik vele is, pl. meg kell menteni a sárkánytól, vagy valami ilyesmi

Ez jelentheti azt is, hogy a dolgok jóra fordulhatnak.

Attól függ, melyik meséről van szó.

Jelentheti hogy időnként nem hogy nem szégyen elfogadni külső segítséget, de máshogy nem is tudsz kiszabadulni a szorult helyzetedből.

Lehet a jellemfejlődés kiindulópontja is, amikor a mese elején egy otthon ülő beképzelt elkényeztetett királylány éli a jólétet és várja a tökéletes férfit, a mese végére viszont jólelkű teremtés lesz belőle (pl szakállka király/rigócsőr király meséje).

Lehet kontrasztja az erényes lánynak (Hamupipőke nővérei) .

Lehet egy tanulság megalapozása (pl kékszakáll).

Elég sok jelentése lehet.

Azért azt is vedd figyelembe, hogy a múltszázadok lányainak szoltak azok tanulságok.

Akik minél hamarább meg kellet tanulják, hogy kuss a nevük, s mindent a férjük intéz, hanem simán halálra verik őket.

Az 1800-as - 1900-as évekig igenis reális megoldás volt az egy nőnek, hogy hozzámegy egy pénzes fickóhoz. Ez volt talán az egyik LEGJOBB opciója. Azért nem mindegy, hogy bár egész életedben ki vagy szolgáltatva valakinek, de van pár cseléded, akik a munka nagyját elvégzik helyetted, vagy megszakadsz a sok dologtól, s közben még alá is vagy rendelve a férjednek.

Az, hogy szinte a teljes lakosságnak megvan a létminimum, és nem csak az kap otthon szalonnát, aki épp nehéz fizikai munkát végez, egy viszonylag új "találmány". Akárcsak az, hogy a nőkkel nem bánnak úgy, mint a kutyával.

Ajánlom figyelmedbe Morvay Judit Asszonyok a nagycsaládban című könyvét. A magyar helyzetet mutatja be.

Vagy ha gondolod, hozok egypár idézetet.

Közben kimásolgattam magamtól is az ideillő részeket. A legidősebb adatközlő 1868-os születésű, a legfiatalabb 1905-ös volt.

Nem a mai világban volt ezeknek a meséknek tanító mondanivalójuk, vagy szimbólumszerű jelentésük, hanem akkor mikor a mindennapi élet még ilyen, vagy ennél is roszabb volt:

------------

- Mikor eszed a szalonnát reggelre, mert nincs jobb otthon, jusson eszedbe:

„Az öreg haragudott, ha sok kenyér fogyott. . . Ha a lányoknak szalonnát adtam, amikor napszámba mentek, veszekedett. Nem kell nekik szalonna, csak a pénzt hozzák haza, az a fontos.”

A lány ennivalóján kívül mást nem kapott apai családjától. Hozományát — egyetlen ládára való ágyi és testi ruháját meg esetleg egy bőrködmönt {rövid, varrással, rátéttel díszített bőrkabátot} — az édesanyja teremtette elő saját kender és toll részéből meg ügyességéből. Vagyont nem vitt a menyecske férje családjához, csak hosszú évekre elegendő ruhaneműt és ágyneműt. Ott pedig végzett munkájáért étellel fizették. „Asszony csak akkor kapott szalonnát, ha dolgozni ment ki a mezőre.” Ha hosszabb időre ágynak esett, lehetőleg hazavánszorgott anyjához, nehogy terhére legyen az „idegeneknek”. Ha nem tudott hazamenni betegsége alatt, anyja hordott neki kenyeret, esetleg szalonnát, segítette, ahogyan tudta.

Aki nagyon igyekvő, ma makkverő {igyekvő, serény, szorgalmas} volt — és melyik sokgyermekes anya nem volt az? —, még vásárolt is kendert a maga kapott részéhez, minthogy nem mindenkinek volt szüksége annyi kenderre, amennyi jutott az elosztáskor. Például azoktól, akiknek kevés gyermekük volt, vagy már felnőttek a gyerekek és tudtak dolgozni, illetve férjhez mentek. Hogy miből vette az anya a kendert? Odaadta érte a nyári kapáláskor kapott és magától megvont szalonnarészét, s a nehéz munkát inkább szűzkenyéren végezte.

Szalonnát csak a mezőn dolgozók meg az állatokat legeltetők kaptak, „a többi meg csak nézte”, kivéve a gazdát és a gazdasszonyt. „Otthon való evésünkkel nem törődtek.” A gyermek sohasem evett volna szalonnát, hacsak valamelyik nagyanyja nem dugott {titokban adott} volna neki vagy anyja nem osztotta volna meg vele néha saját szalonnarészét. Valóban, a menyecske nem sokkal többért dolgozott férje családjában, „mint azért a csepp ennivalóért”, amit naponta elfogyasztott.

Nem nézhették jó szemmel, hogy az elkerült lány minduntalan tojást, szalonnát, élelmet kap — a közösből.

------------

- Nők ellen elkövetett erőszak:

Az asszony megverése nem vert föl nagy port. „Hogy verték-e az asszonyt . . . ? Nem hagyták éppen magára! A vén bűnös asszonynak nem árt néha, ha megverik.”

Bármennyire nehezen hihető is, de az asszonyok nem haragudtak a mértékletes verésért. „Jó volt a férjem. Bántani nem bántott, néha csak megvert.”

A verés leggyakoribb oka az volt, hogy az asszony megtagadta férjétől a pálinkára vagy dohányra kért pénzt, illetve kifogást emelt a kocsmázás ellen. „Az emberek sokszor megverték a feleségüket, mikor kértek pénzt, oszt azok meg nem adtak. Nem tudtak, vagy nem akartak adni.”

Ha a férj „mértéktelenül” verte feleségét, a kívülállók elítélték ezt a tettét, ha közbe nem is léptek. „Sok asszonyt megvertek régen. Volt ott mellettünk egy özvegy asszony, azt elvette egy legény. De azt mindig csak verte, ütte, megrugdosta. Még a gyerek is meghalt benne. Az ilyet már megsajnálták.”

------------

- Egyéb példák, hogy a férfi s a nő nem volt egyenlő:

Az asszonynak kötelessége volt félni az urát. „Félni kellett az embereket”, mert az ember tulajdona az „asszonyi állat”. Így mondják ezt ma is a bodonyi öreg emberek. Az asszony nem volt élettárs, gondjait nem osztotta meg, gondolatait nem közölte vele a férje. Ha valamit nem jól cselekedett, ütéssel igazította a helyes útra. Ez a bánásmód nem volt szégyen, nem volt rendellenes, az asszony is így tudta. Mikor az egyik öregembert megkérdeztem, hogy megverte-e a feleségét, mosolyogva mutatott a mellette ülőre: „Én ezt az asszonyt sokat megvertem, e! Az asszonyt is kell idomítani, mert a szája jár. Az ember is van néha majdnem olyan bűnös, mint az asszony. A vén bűnös asszonyoknak nem árt, ha néha megverik őket.”

Már itt a lányságban is láthatóvá váltak az asszonyi kiszolgáltatottság első jelei. A lányok féltek megbántani a legényeket; még a legnagyobb sértést, az ütést is eltűrték, mert attól tartottak, hogy elmaradnak mellőlük a legények. A lány alantasabb helyzetét példázza maga a megszólítás is. Ő magázta a legényt s a keresztneve mellé mindig hozzátette a kied megtisztelő szócskát. A legény viszont tegezte a lányt.

A beteg asszonyt sem sajnálta, nem kímélte az ura. „A kamrában {a nagycsaládoknál a nők és a kisgyerek egy különálló, fűtetlen szobában aludtak}. . . bizony fáztunk, mind megköhögősödtünk. Egyszer én is nagyon megbetegedtem. Egyszer két hétig feküdtem. Olyan nagy lett a lábam, hogy rá sem tudtam állni. Mikor végre le tudtam menni (a szüleim házához), apám csak azt mondta: Lyányom, de semmire mentél! Mikor még feküdtem, volt olyan nap, hogy az uram egyszer sem jött be. Mikor bejött, csak azt mondta: Felkelsz-e már? Kelj fel hát már! Haragudott: Kelj fel, jobban leszel, ha felkelsz! Pedig mozdulni sem tudtam.” „Szülémnek mindig megbicsaklott a térde. Eljajdult néha: Jaj! Haragudott az öreg: de rá vagy kapva arra a jajdulásra, hallgass!”

E sorok írója az asszonyokkal való bánásmódról akkor kapott először ízelítőt, amikor egy nyolcvanhat éves öregembert régi szabású vászoningében lefényképezett. A fényképezés után az öreg levetette az inget, s kardos és veszekedős hírben álló felesége lába elé dobta: „Ne asszony!” Természetes mozdulata, felesége szótlan ingfelvevése, s a körülöttünk állók közömbös arckifejezése meggyőzött arról, hogy itt semmi sértő, semmi rendkívüli dolog nem történt. Csak kérdésemre mondta az öregasszony mentegetőző mosolylyal: „Látja, így fizet ő ki engem.” A körülállók meg nevetve bizonygatták, hogy így bántak a régiek az asszonyokkal.

Az asszony legfeljebb példálózott, ha megcsalta az ura, de szólni nem szólhatott róla. Még akkor sem, ha vetélytársával egy családban élt. Ilyenkor az asszonyok legfeljebb nem szóltak egymáshoz. „Az ember még legény volt. Akkor az özvegy ángyával élt együtt. Aztán is beszélt vele. A fiatal asszony rájött, nem is szólt többet az ángyához. Elment volna, de hová menjen? ”

A legények sem törekedtek arra, hogy a lányok érzelmét gyengédséggel, kedveskedéssel felébresszék. Finomabb érzéseket nem tudtak kifejezni: faragatlanok, néha még durvák is voltak. Kamaszos tréfáikkal, nyersességükkel inkább megriasztották a lányokat. „Mikor jöttünk haza a fonóházból, a legények mindig megdobáltak bennünket hóval, meg beledobtak a hóba. Egyszer a szeretőm is rám dobott egy nagy csóbikát, hogy elszédültem. Majd agyonhajigáltak bennünket. Fonalat húztak keresztül az úton, két legény tartotta a két végét. Egyszer egy ilyen madzagon egy lyány úgy elesett, hogy beszakadt a feje. A legények olyat is megtettek, hogy megfogták a lyányt, megrázták, meg a szoknyája alá nyúlkáltak. Nagyon féltünk a legényektől. Az öregebb legények [a tizenhét-tizennyolc évesek] még rosszabbak voltak . . .”

------------

- Mai értelemben vett szerelem teljes hiánya a házastársak közt:

A két házastárs között legfeljebb csak a munkáról meg a gyerekekről esett szó. „A dologról meg a gyerekekről beszélgettünk, de nem sokat beszéltem én vele.”

Az asszonyok sem éreztek különösebb vonzalmat férjük iránt. Kevés dolog tudja úgy megdöbbenteni az idősebb asszonyokat, mint amikor megkérdi tőlük valaki, hogy szerették-e a férjüket. Az egyik öregasszony hosszas gondolkodás után így válaszolt: „Megsirattam illő módon.” De értelmében hasonló a többi felelet is. „Nem bántam volna, ha nem is szeretett volna, mindegy volt az . . .” Amikor halottaikról beszélnek az öreg özvegyasszonyok, csak szüleik, testvéreik és gyermekeik után említik meg férjüket. „Az uram is eszembe jut néha . . .” Ha meg is nyilatkozik valami vonzalom, inkább csak a belenyugvást tükrözi, nem az érzelem felébredését. „Aztán megszerettem [ti. az uramat], mert fiatalok voltunk. Aztán meg jöttek a gyerekek.”

Bensőséges ember vonzalom, egymáshoz ragaszkodó mély emberi érzés jobbára csak azok között támadt, akik mint gyermekkori szeretők kerültek össze. Ez sem hasonlít ugyan a regényekben szerelemre, inkább nevezhetjük az élet nyomorúsága ellen összekovácsolódott tudatos szövetségnek. A fiatalkori vonzalom, amelyet már a házasság kezdetén elborított a sok munka, kötelesség, gond, átváltozott lehiggadt szeretetre, élettársi megbecsülésre. Megnyilvánult ez a szótlanul végzett közös munkákban, a tűrésben, az emberi bánásmódban. „Én nem bántam meg, hogy férjhez mentem. A szeretőmhöz mentem. Vártam rá, míg Egerben volt [ti. katona], három évet. Nem untuk mi meg egymást; nem volt jó módom, de egymásban volt az örömünk. Ha éheztünk, ha szomjaztunk, megtiszteltük egymást. Ha bántottak, ügy is jó volt, akkor is megértettük egymást. Mindent elszíveltünk {elviseltük, eltűrtük} együtt. Nem ivott, nem káromkodott, az soha rám nem ütött.” De az ilyen házasság ritka, mint a fehér holló.

A testi kapcsolatban sem telt az asszonynak sok öröme. A házaséletnek ezt az oldalát szégyennek tekintették, s mind a férfit, mind az asszonyt gúnyolták érte. Ha nagy ritkán beszökött a fiatalasszonyhoz az ura a kamrába, az idősebb menyecskék lesték, figyelték, hogy mit csinálnak. „Meg se mozdultunk, úgy feküdtünk, mert az öregebb menyecskék elkezdték, hogy: csörög a dunna . . .” így aztán vagy kivárták a fiatalok, míg a fülelő többi asszony elalszik, vagy pedig felkelt a férfi, s magára hagyta feleségét.

Na, ilyen világban nevelj gyereket, főleg lánygyereket, hogy ne pusztoljon bele se ő, se te...

Amúgy ha kell, elküldöm az egész könyvet.