Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Hogy tetszik?
PORSZEM
Írni akartam. Úgy éreztem, muszáj, létszükséglet. Bekapcsoltam a gépet, de a zúgása elbizonytalanított… Visszarángatott a valóságba. Amíg beindult, átmentem a másik szobába, megpróbáltam kordában tartani a gondolataim. Nem akartam, hogy előre megfogalmazódjon bennem a mondani valóm. Erősen másra koncentráltam, valamire, ami egy kicsit eltereli a gondolataim. Visszamentem a szobámba. A gép már beindult, és megjelent a bejelentkezéshez szükséges jelszó-kérés. Beléptem, megvártam amíg kirajzolódik a háttérkép, aztán gyorsan megnyitottam a word-öt. Megjelent az üres lap, a villogó vonalka, és leblokkoltam. Ugyan, mit kéne írnom? Miről? És kinek?
A kinek a legkönnyebb kérdés. Magamnak… természetesen, vagy inkább senkinek, döntöttem el. Csak úgy. Csak azért, hogy nyomkodhassam a billentyűzetet. Tudom, hogy nem írok jól. Mármint ÉN tudom. De mások nem… Nem hiszik el, hogy nem vagyok olyan jó, hogy képtelen vagyok fogalmazni, és hogy a betűket kínkeserves gyötrődéssel írom egymás után. Miért nem hiszik el? Jobbak nálam… mindenki tudhatná… Csak anya ír helyettem, nem az én gondolataim azok, amik megjelennek az újságban, amit dicsérnek, amit az egekbe magasztalnak, hanem az övéi. Nem tudják mennyi szenvedést okoz, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Megtörlöm a szemem, mert már nem látok a könnyeimtől. Úgy érzem nem kapok levegőt, mintha satuba szorítanának, és próbálnának összepréselni. Még kitartok… de vajon meddig.
Csak ritkán pillantok fel a képernyőre, de akkor is csak azért, mert tudom, hogy valamit egybe, vagy külön írtam, helytelenül. Ahogy felnézek, meglepődöm. Egyrészt mert életemben nem írtam még ennyit, ilyen rövid idő alatt, másrészt pedig mert ilyen helytelenül se. Megakadtam. A könnyeim kezdenek felszáradni, a satu még mindig szorít, én pedig próbálok lélegezni. Nagy levegőt veszek, de az oxigénem nem elég, azt hiszem. Újra, és újra sóhajtozom, levegő után áhítozva. Azt hiszem szédülök, egy kicsit. Nem tudom, hogy a lelki állapotom miatt van-e, vagy az oxigén-hiány miatt. De véglis mindegy is. Van, és kész. Megfordítom az előttem álló homokórát, amit húsvétra kaptam. Figyelmeztet, hogy telik az idő, és hogy én is egy homokszem vagyok csupán a többi között, ami várja a sorát, hogy ő is lehulljon azon a szűk résen, és kövesse a többit az ismeretlenbe. Megfogom, és oldalra fordítom a homokórát. Nem mozdul egy porszem se egy ideig. Elgondolkozom, hogy most én irányítom az életet. Hogy nem esik le több porszem, hogy minden marad úgy, ahogy van. Fejjel lefelé fordítom az üveget, és a szemek szépen lassan visszaszivárognak a többi közé. Telik az idő, és én még mindig alig kapok levegőt. Megkapaszkodom az asztal peremében, és nagy levegőt veszek. Nem érzem az oxigént. Porszem vagyok. – gondolom - és most átsiklok a két világot elválasztó hasadékon.
válasza:"Megfordítom az előttem álló homokórát, amit húsvétra kaptam. Figyelmeztet, hogy telik az idő, és hogy én is egy homokszem vagyok csupán a többi között, ami várja a sorát, hogy ő is lehulljon azon a szűk résen, és kövesse a többit az ismeretlenbe. Megfogom, és oldalra fordítom a homokórát. Nem mozdul egy porszem se egy ideig. Elgondolkozom, hogy most én irányítom az életet. Hogy nem esik le több porszem, hogy minden marad úgy, ahogy van. Fejjel lefelé fordítom az üveget, és a szemek szépen lassan visszaszivárognak a többi közé. Telik az idő, és én még mindig alig kapok levegőt. Megkapaszkodom az asztal peremében, és nagy levegőt veszek. Nem érzem az oxigént. Porszem vagyok. – gondolom - és most átsiklok a két világot elválasztó hasadékon."
Ezt tartsd meg, a többi mehet a kukába. Ebben van mondanivaló és önálló gondolat, azok csak állapotleírás, amit mindenki megtapasztal a fehér lap-szindróma közben. Ilyenből tele a padlás, a net, sőt, még az én ócska, öreg mappám is. Komolyan mindenki ír ilyet (sőt, ilyenebbet). De az a porszemes, az végre nem szolgai helyzetjelentés, hanem tényleges gondolat, metafora áll mögötte, és emiatt van értéke, több, mint a szöveg maradék része. Az csak lehúzná, nem is ad hozzá semmit, csak megmagyarázza a levegőhiányt, valami bevezető-félét ad... oké, nem tudnád jobban megkezdeni a történetet, mert ez a hangulat váltotta ki azt a bekezdést is, de attól még tényleg nem sokat ér, legfeljebb kordokumentum. :) (Majd két év múlva vihogsz rajta. Négy év múlva meg diszkréten törlöd.)
Az utolsó, kiemelt bekezdés sem hibátlan, persze, ott a levegőhiányos mondat, szóismétléssel terhelt, nehézkes a szórend, de azzal lehet kezdeni valami. Mert az ötlet jó, a kifejtése pedig végre valahára megfelelő terjedelmű (ritkán látni errefelé ilyet). Ellenben annak igenis van ereje.
Ha osztályozni kéne, mondjuk csillagokkal, tízes skálán, akkor az első rész nulla, de mivel megírtad, ezért egy, és mivel gondolom amolyan "első írás a nyilvánosságnak", ezért legyen kettő. A kiemelt simán megér hatot, javítva, önállóvá téve, valahogy jobban bevezetve, más képbe emelve lehet ez nyolc is. Nem egy világmegváló "hihetetlenül újszerű" kép, nem is sosemlátott gondolat, de önálló. A kifejtése illik hozzá. Ez értékelendő.
"Elsőnek" jó lesz. De az az érzésem, írtál te már előtte is, csak mondjuk nem netre, hanem asztalfióknak, a törlés gombnak, csak magadban. Ettől függetlenül ez is valahol első... és annak jó. Csak az elejét, azt felejtsd el. Az énközpontú leírás, a szenvedés ecsetelése terápiás célokra kitűnő, a másik viszont kuytába sem veszi. Az olvasó kissé más preferenciák mentén ítél. (Ha meg valaki epegörcsöt kap, annyira tetszik neki az a fele, az is más eset, nem elmekórtani, de ízlésbeli, és egy magára kicsit is adó amatőr szerző nem az ilyen közönségnek ír, hanem annak, ami a kákán is csomót keres. Ha ők nem találnak, akkor jó.)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!