Titeket ez érdekelne?

-Remek! - gondoltam - Lucy már biztosan készen van és ide tart, én meg még mindig az irodalom leckével bajlódom! - Végül letettem a tollat, becsuktam a füzetemet és hátradőltem a széken. Majd megcsinálom este, most úgysem fog sikerülni.Felálltam és a szekrényhez mentem. Kivettem a lovaglógatyámat, és a lábszárvédőmet. Miután felöltöztem, még felkaptam a hajkefémet és sietve átfésültem a hajamat. Még egy pillantást vetettem a tükörbe: mindig is fehér volt a bőröm, hiába ültem ki a napra, szürke szemem volt, mint a család minden tagjának, de az ő barna hajukkal ellentétben nekem hollófekete volt. Most hogy már nem új néztem ki, mint aki száz évet öregedett leckeírás ideje alatt, leszaladtam a lépcsőn és az istálló feléé vettem az irányt.

Ahogy azt feltételeztem, Daisy már ott várt az ajtóban.

- Szia Lucy köszöntött. A feltámadó szél meglibbentette aranyszőke haját, világosbarna szemét nevetve rám emelte. Mi tagadás, igazi szépség. Az iskolában szinte jelentéktelennek érzem magam mellette. Mikor ezt megemlítem neki (elég sokszor) ő azonnal rávágja, hogy inkább ő érzi ezt, hiszen (az ő szavaival élve) nekem tökéletes a bőröm, ébenfekete hajam van, és csillogó szemem.

- Szia! - mondtam. - Aki előbb ér a legelőhöz, annak a lova egyel több almát kap! - kiáltottam és futni kezdtem a mező irányába. Hallottam, ahogy ő is megindul a füven keresztül. Hamarosan fej-fej mellett rohantunk. Épp hogy megálltunk a villanypásztor előtt.

- Kiegyezünk egy döntetlenben? - kérdezte Daisy, mire én mosolyogva feltartott tenyerébe csaptam. Kinyitottuk a kaput és leindultunk Madonnáért, és Bajnokért.