Milyennek tartjátok ezt a kis részletet?

Elkezdtem írni egy történetet, meglepetés lenne egy barátnőmnek, de valahogy olyan furcsának tűnik az eleje és nem tudom, hogy milyen. Kérlek mondjatok véleményt róla és hogy mivel javíthatnám. Köszönöm szépen! :)

Ajtó nyitódott, majd egy perccel később csukódott. Hirtelen egy nagy puffanás hallatszódott keresztül a házon.

- Te jó ég! Jól vagy, Kincsem? – kérdezte az anya, aki a zajra kirohant a bejárati ajtóhoz, ahol a lánya a földön feküdt.

- Persze, ne aggódj, csak elestem. – Gyorsan felpattant, hogy megmutassa, semmi baja.

- Molly, ezerszer elmondtam, hogy vigyázz magadra! – mondta morcosan a nő, de azért segített a lányának annyiban, hogy a táskáját felvette a földről és a szekrényre rakta, amit a cipőknek tartottak fent.

- Köszi – ennyit szólt a lány, majd megölelte Ms. Palmert, aztán gyorsan el is tűnt a nő szeme elől.

Nem kellett sokat várnia, mire a másik gyereke is megérkezett, a fia, Thomas. Még mindig ott állt az előszobában, így a fiú kissé meg is lepődött, mikor szembe találta magát az anyával.

- Ennek meg mi baja? – kérdezte a nő és felfelé mutatott. Thomas azonnal megértette, hogy kiről van szó és kissé fájlalta, hogy a húgáról előbb kérdez a saját anyja, mint róla.

- Nem tudom, talán megint valamelyik virtuális barátjával beszélt meg egy Skype „randevút” – mondta morcosan, miközben a szemeit forgatta.

- Hé, szépen kérdeztem, ne adj okot arra, hogy megbüntesselek! – figyelmeztette a fiát.

- Igenis, sajnálom! – tartotta fel mind a két kezét, mintegy védekezés képpen. – Amúgy, mi lesz a kaja?

- Bocsánatkérés elfogadva és még nem tudom, nem kezdtem el főzni. Te mit kérsz? – érdeklődött, de közben már a konyha felé ment, ahol eredetileg foglalatoskodott.

- Húst! – ordította a fiú utána, amíg a cipőjét és a kabátját levette, majd ő is a konyhába ment.

- Ne csinálj úgy, mintha nem ettünk volna már vagy száz éve! – nevette a nő. – De ha azt is kérsz, lehetnél egy kicsit pontosabb – mosolygott.

- De tényleg rég volt, vagy már… - gyorsan elhallgatott, majd úgy tett, mint aki nagyon gondolkodna, amitől az anyja még egyszer felkacagott. – Vagy már három napja! Éheztetsz itt minket!

Mind a ketten derültek egyet, majd kényelmes csend szállt rájuk. Ms. Palmer elrendezte a maradék poharat és tányért, amit ugyan a fiának kellett volna még tegnap este megtennie, de már kezdett hozzászokni, hogy semmit nem csinál meg, amire megkéri. Thomas pedig a hűtőből kivett vizét itta, majd bűntudat öntötte el, mikor látta, hogy az anyja az ő munkáját csinálta meg.

- Nem kellett volna megcsinálnod – közölte és a hangján hallatszott, hogy tényleg restelli a dolgot.

- Most már mindegy, amúgy sem tetted volna meg. – Mikor látta, hogy a fiút ezzel nem vigasztalta meg, bár nem mintha akarta volna, azért még hozzátette. – De ha jóvá akarod tenni, akkor kérdezd meg a húgodat, hogy ő mit enne.

- Máris! – mosolygott a fiú, hogy valamivel azért jobbá tudja tenni a helyzetét, még akkor is, ha nem is volt szükséges.

Amikor viszont elindult a kétszintes ház emeletére, ahol az ő és Molly hálószobája foglalt helyet már nem is nagyon volt kedve megtennie. Eléggé más volt a kettejük világa és nem nagyon értették meg egymást, de hát… testvérek voltak.

A lány szoba ajtaja csukva volt, mint mindig. Thomas vett egy mély lélegzetet, majd felkészülve, hogy esetleg a húgát önmagában látja nevetni, mint valami idióta, mert valamelyik tengeren túli barátja írt valami vicceset, benyitott.

Szinte örömtáncot járt el, mikor Molly csak az ágyán feküdt, szembe az ajtóval és SMS-t írt… kuncogva. Hiába, még mindig jobb, mintha őrültként viselkedett volna.

- Hé! – vonta magára a húga figyelmét.

- Kopogásról nem hallottál? – kérdezte idegesen a lány, mikor észrevette a bátyja jelenlétét.

- Ne harapd már le a fejemet! – mondta kissé erőteljesebben és dühösebben.

- Mit akarsz? – Nem, ez sem volt éppenséggel kedvesebb, mint az eddigi beszélgetésük, de a fiút már jobban érdekelte az, amit a kezében szorongatott. A telefonja, aminek a képernyőjét teljesen a fal felé fordította, mint aki titkolni akarja. Mit „mint aki”, titkolni akarta.

- Ó, csak annyit, hogy mégis mit kérsz vacsorára? – mosolyodott el és az ágy felé vette az irányt.

- Húst. Thomas, mi a fenének jössz ide? – kérdezte gyanakvóan.

- Jaj, már egy ölelést sem adhatok az én kis hugicámnak?

- Menj innen! – mondta határozottan Molly, és szabad kezét, amellyel nem a mobilját fogta maga elé emelte.

- Gyerünk, csak egy ölelés! – a hangja mézes-mázas volt, de csak színjátéknak kellett ez, mind a ketten tudták, hogy mit akar.

Mikor odaért egy pillanatra azért tényleg úgy tett, mint aki megöleli a lányt. A karja, amit kiemelt maga elé, nem zavarta Thomast, jóval erősebb volt, mint ő.

^Szóval ez lenne az eleje. Köszönöm aki elolvasta az egészet vagy legalább belenézett!