Építő kritikát kérnék, kulturált kereteken belül (? )

A befejezésig sosem jutottam el:

Franciaország déli részén él egy asszony, aki puszta két kezével képes a világ minden csodáját egyetlen apró gombócba gyúrni. A gyöngyöző gyermekkacaj, a nyári eső után terjengő frissesség illata és az azt követő első napsugár lomha igyekezete, hogy aranyösvényt fessen a felhős égre, mind egy csöppnyi csokoládégolyóban leledzik, bár ez mindaddig józan ember számára felfoghatatlan, míg maga meg nem ízlelhette.

Szonja egy a szerencsés kevesek közül, akinek ez megadatott. Két évtizede már annak az estének, mikor a szűkös öltöző sűrű, parfümillattól súlyos levegője alatt roskadva saját arcát figyelte az apró izzókkal övezett tükörben, s háta mögött diszkrét kopogást követően résnyire nyílott az ajtó. A pacsuliszag lassan szivárgott a folyosóra, hogy ott az ablakot elérve egyé válhasson a szabadság szép reményével kecsegtető Moszkvai levegővel. Körbelengte a megilletődöttségtől dermedt látogatót, beleivódott seszínű hajának rendezetlen fürtjeibe, könnyre fakasztotta világos szemeit, belebújt lábszárát verdeső fekete szövetkabátjának szálaiba. A férfi keskeny ajkai köré apró ráncokat vont a kétségbeesett igyekezet, amivel néhány szót próbált kipréselni fogai között. Jó benyomást szeretett volna tenni a művésznőre, s ez a hirtelen arcába csapódó illatok és apró fénypontok kereszttüzében embert próbáló feladatnak bizonyult. Igaz, csak néhány pillanatig tartott, hogy arcán végigcikáztak zavarodottságának halvány jelei, a fejében órák, sőt, napok peregtek le. Mihelyst rádöbbent, hogy engedetlen arcvonásainak nem ő, hanem ösztönei parancsolnak, szó nélkül sarkon fordult, hogy követhesse a távozó illatgomolyagot, s lehengerlően határozott ábrázatát csak odakint volt képes visszanyerni. Mindössze egy apró dobozt hagyott maga után az öltöző félhomályában, melyre árnyékot vetett a sminkasztal káoszában magasodó pipereholmik sokasága. Egy jelentéktelen kis pikszist, mely magában rejtette egy francia öregasszony lelkét, s egyúttal Szonja mindent elsöprő boldogságát, amit az alatt az alig néhány másodperc alatt érzett, míg a csokoládé krémmé olvadt szájában.

Azóta az emlék minden igyekezete ellenére megkopott, s már nem képes visszaidézni azt a lágy, édes ízt, amit aznap este érzett, sem azt a felszabadító bizsergést, mely akkor belülről cirógatta. Szonja lassacskán már az ötvenedik életévét tapossa, csillaga jócskán leáldozott a balerinák közt, és az idő az ő finom vonásain is otthagyta kézjegyét: fitos orra görbülésnek indult, egykoron feszes arcbőrének már édeskevés volt a sok drága kozmetikum, egyre mélyültek s szaporodtak a ráncok. Egészen hasonlatossá vált az utca emberéhez, a polgári foglalkozású asszonyokhoz: hajlott hátú pincérnőkhöz, közönséges, kiöregedett revütáncosokhoz.

Elegáns tartásával és feszes kontyba csavart őszülő hajával azonban valamiképpen továbbra is előkelő személy benyomását képes kelteni, s ahogy ruganyos léptekkel végigsiet Moszkva utcáin, messziről szemlélve még emlékeztet régi önmagára. A szél végigfésüli hatalmas szőrmegallérjának hófehér szálait, mely szinte megelevenedik nyaka körül, mintha az a megboldogult, szerencsétlen állat, aki életét adta érte, hirtelen bosszúra éhesen tekergőzne a nő mellén. Sokan hálát adnának a hermelinnek, ha valóban sebet ejtene Szonján. Nem feltétlenül a testén, inkább hatalmas önérzetén, mely olyan fölényes színezetet ad minden mondatának, sőt, még pillantásának is. Szonja nem volt közkedvelt személyiség. Még ifjú korában hozzászokott, hogy kegyeit kereső férfiak rajongják körbe, s a többi nő gyűlölködő pillantását a lehető legnagyobb bókként fogadta. Az idő múlásával viszont, ahogy elmaradoztak az udvarlók, ezek a szúrós szemek egyre mérgezőbbé váltak és már nem tűntek olyan hízelgőnek, mint annak idején. Az utóbbi időben Szonja igyekszik előre szegezett tekintettel, kissé mesterkélt eleganciával sétálgatni a városban, látszólag ügyet sem vetve senkire és semmire, de feszélyezettségét egy szemfülesebb járókelő minden gond nélkül kiszagolhatja. Nem bánta, hogy nem szeretik. Ő sem szeretett soha. Életének egyetlen mozgatórugója volt, hogy újra átélhesse azt az élményt, amit a csokoládé elfogyasztásakor.