Valaki tudma humoros jelenetet mondani a Kőszivű ember fiaiból?

[link]

Két ifjú ül egy ágyú laffétáján, s tölti az időt enyelgéssel.

Az egyiknek csak fél karja van; a másikat már elvesztette valahol.

– Te Mausmann – szól a félkezű –, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután, aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.

– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.

– Nekem valami azt súgja: „Bevégezted, Fridrik!”

– Pályádat, mely volt polizeiwidrig.

– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.

– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.

– Ígérj meg egyet.

– Akármi legyek.

– Ha én elesem itt ehelyütt.

– Ami nagyon könnyen beüt.

– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.

– Na ja!

– S ha a vad szerezsán kardját szívembe mártja.

– Lesz nálad egy vizitkártya.

– Jól találtad a rímet. Majd könnyre fakad szeme.

– Ha ráírod: „Ma’m’zell, je vous aimais.”

– Menj a pokolba a klapánciáiddal! Beszéljünk komolyan.

– Halljam.

– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsine-nak.

– Ha tudniillik még egyszer meghínak!

– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót a névjegyemre.

– Nézd, az a gránát ide jön, Istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező gránát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány percre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

– No, mármost küldtek neked lámpát. Ennél ráírhatod a „madám, pá”-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fritz névjegyére e szókat: „Én önt szerettem, adieu”.

Az utolsó szónál már lobbant a gránát, s izzó darabjai a két ifjú feje fölött zúgtak el. Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.