Mi a véleménytek erről az írásról?

Kíváncsi lennék néhány véleményre az alábbi írásommal kapcsolatosan. Érdemes ezzel foglalkoznom? 13 éves vagyok.

Mikor magához tért, sötét, nyirkos helyen feküdt. A feje zúgott, de annyit mégis ki tudott venni, hogy egy szűk, föld alatti helységbe zárhatták, mert magasan felette egy apró nyílást látott, ahol néhány gyökér lógott be. Megmozdult. Csuklóján megcsörrent egy lánc. A férfi megdermedt egy pillanatra, végigfutott rajta a rabság hideg borzongása. Ha őt a földhöz láncolták... Felkönyökölt. A csuklójára pillantva megnyugodott: kezei ,,csak" össze voltak láncolva. Ennyire még szabad volt. Az ablakra esett a pillantása. Hosszú, fekete, csapzott haját hátrarázta, majd föltápászkodott. Az ablakhoz lépett. Csak itt, a fényben látta, hogy még mindig ugyanaz a ruha van rajta, amelyet a csata előtt vett magára, de milyen állapotban! Vérfoltok, sár és vastag porréteg tarkították, de még mindig látszott rajta, hogy a viselője nem akárki: drága prémek és aprólékos hímzések díszítették.

Ebben a pillanatban lépteket hallott. Idegesen megfordult. Egy nagydarab katonát látott belépni a cellába, mögötte egy kicsi, vézna emberke aprított.

-Ha, hát felébredtél! Kicsit erősen fejbe találtak kólintani, he? - röhögött a nagyobbik.

A rab izzó tekintetétől azonban meghökkent.

-Né, már ilyen éber vagy? Kemény fejed van, mondhatom! -

A fogoly feléjük lépett.

-Gyere! - szólt rá a kisebbik. - A fejedelem elé mész, úgy viseld magad!

A férfit kivezették a cellából. Először sötét folyosókon, majd egy udvaron mentek keresztül, végül egy nagy terembe érkeztek. A helység közepén egy fiatal férfi állt. Intett a katonáknak, hogy hagyják el a termet, majd mikor az ajtó bezárult mögöttük, a fogolyhoz lépett.

-Legyőztelek. Tudod, mi vár rád.

A fogoly lesajnálóan elmosolyodott.

-Tudom. A seregemet szétverted, engem foglyul ejtettél, mert betartottam a törvényt. - Hangja most gúnyosan csengett. - Mondd, ki vagy te, kölyök? Egy rongy, akit úgy cibálnak az idegenek, a te szeretett ellenségeid, ahogy kedvük tartja! Mit akartál ezzel elérni?

-Tudod, hogy csak így tehettünk. Ha nem teszem meg, a saját népem lázad fel ellenem...

-A saját néped! A sajátod! Ha! Mondd, Vajk, a németek, vagy az olaszok? Mert mi, magyarok nem a te néped vagyunk, az biztos... - a fogoly csak a válla fölött hunyorgott gúnyosan a fiatal fejedelemre.

-Ezzel csak súlyosbítasz a helyzeteden, Koppány. Értsd meg, hogy fogoly vagy! Ha akarom, életed végéig rab maradsz, vagy megöletlek, de elintézem, hogy előtte azt is megbánd, hogy világra jöttél... Esküszegő vagy, áruló vagy, örülj, hogy eddig nem koncoltattalak föl!

A fogoly valami mérhetetlen gőggel és daccal tekintett a volt ellenfél tiszta, kék szemébe.

-Keresztényi szeretet... Piha! - köpött az arcába. A fiatal férfi indulatosan pattant föl.

-Szemtelen pogány! Elvinni! - parancsolta a kiáltásra belépő katonáknak. - Te pedig nem fogod megérni a holnapot!

A rabot visszavezették a cellájába. A nagydarab katona most szinte belökte a sötét kamrába, és be akarta vágni az ajtót, mikor a fogoly megragadta a csuklóját.

-Várj! A fejedelemnek mondd meg, hogy...

-Hallgass! - reccsent rá a rabra, de ismét ellhallgatott, mikor a fogoly sárga hiúzszemeibe nézett.

-Akkor légy átkozott te is! - sziszegte a rab, és becsapta az ajtót. A katona hüledezve állt a cella előtt, de némi töprengés után ráhúzta a reteszt.

A fogoly leült a kamra sarkában. Állát az öklén nyugtatva végiggondolta az életét, gondolatban elbúcsúzott mindenkitől, akit szeretett.

Egy óra múlva ismét lépéseket hallott. Megint a nagydarab katona, és apró termetű kísérője jött érte.

-Vesztőhely! - csattant a kicsi hangja. - Lefejeznek, felnégyelnek! Intő példa... - tette hozzá hivatalos hangon. A fogoly néma maradt. Sejtette, hogy így lesz. Nem érdekelte. Úgy érezte, hogy megtette, amit meg kellett tennie. Ha ő nem tudta föltartóztatni a fejedelmet, másnak semmi esélye sem lehetett. Nem bánta, hogy meghal: legalább nem kell megalázkodnia.

A katona egy emelvényre vezette őt, amely előtt István állt, és minden mozdulatát figyelte.

Koppány megállt a fatuskó előtt, és Istvánra sziszegett.

-Te áruló! Híveid forduljanak ellened! Kínlódj többet halálod előtt, mint én! Kínlódjanak a fiaid is! Ne dögölj meg addig, amíg egy gyermeked is él! Átkozott!

Többet nem tudott mondani. A katona a tuskóra nyomta a fejét, de a fogoly gonosz, sárga hiúzszemei a fejedelem tekintetébe kapcsolódtak. A hóhér lecsapott. Koppány szája kinyílt, szemei üvegesek lettek, de még mindig István szemébe meredt... A fejedelem dühösen megrázta a fejét.

-Vége... Nem volt könnyű megtennem. De muszály volt. - keresztet vetett.

A nap ekkor bukott alá a látóhatár peremén. Sötétség ereszkedett a tájra. Hosszú, ezredévig tartó éjszaka.

A történet folytatását ismerjük. Tudjuk, hogy az átkok beteljesültek, de tudjuk azt is, hogy István király megalapította a keresztény Magyarországot. Tudjuk, hogy pogánylázadások tömegeit verte le, és hogy letette az alapjait egy több, mint ezeréves államnak.

Koppányról szűkszavúan írnak a krónikák, és nem tudhatjuk biztosan, hogy így történt-e minden, ahogy elmeséltem, azonban tiszteljük meg őt is! Bizonyára nehéz lehetett hirtelen egy élet derekán mindent megváltoztatni, életmódot, hitet, értékrendet. Sokaknak nem sikerült. Még többen voltak, akik nem is akarták, hogy sikerüljön.

De emlékezzünk meg róla, hiszen éppen olyan szabadságharcot vívott, mint sok más megbecsült magyar ember, a hitéért, a hazájáért, és a jogaiért. Nézzük most az ő szemével a történetet, és ne bántsuk őt!