Lehet hogy magamnak is hazudok? Szakítanom kellene vele? Vagy ebből még kialakulhat valami?

Van egy barátom már hónapok óta.Érdekesen találtunk egymásra, barátként kezdtük, a legnehezebb, legmagányosabb időszakomon segített át, jól esett a tudat hogy mindig számíthatunk egymásra, rengetegszer megnevettetett, és mellette úgy éreztem hogy tartozom valakihez.

Aztán pár hónapja elmondta hogy többet érez irántam és velem szeretné leélni az életét.

Furcsa pillanat volt, mert magamban rettegtem hogy ezt fogja mondani, amikor kimondta mégis melegség öntött el.Szeret, tisztel, megbecsül, ezt nem egyszer mondta és kimutatta azóta, és azt hiszem elhittem, hogy én is szeretem.

Viszont ritkán tudunk találkozni, és olyankor egyszerre örülök is hogy vele vagyok, és valahogy halványan azt is érzem hogy szeretném ha vége lenne a találkozónak, ha nem fogná a kezem, nem szeretne ennyire.Ezt a halvány érzést nem olyan régen fedeztem fel és próbáltam elnyomni, magamnak is azt hazudni hogy csak beképzelem, de az igazság az, hogy nem szeretem őt annyira, ahogy ő szeret engem, bármennyire is igyekszem hogy másképp legyen.Persze nagyon de nagyon kedvelem, imádok beszélni vele, szeretem amikor eljátsszunk olyan gondolatokkal hogy házasság, gyerekek, közös jövő, mert innen belegondolva nagyon boldog vagyok hogy egy biztos jövőt kínál kettőnknek.De abban a pillanatban amikor megfogja a kezem/derekam, vagy megpuszil/megcsókol, nem érezem a bizsergést, a mindent elsöprő szeretetet.Szeretem, de nem azzal a szenvedélyes szeretettel.

Ami miatt leginkább bűntudatom van, hogy más fiúkat is észreveszek rajta kívül, volt egy osztálytársam például akibe régen szerelmes voltam, de azzal a mindent elsöprő szerelemmel, olyannal,amit rajta kívül senkinél sem éreztem egész életemben. Aztán nem láttam mióta iskolát váltott nagyjából egy éve, az elején még tartottuk a kapcsolatot de már hosszú ideje nem hallottam felőle, annyit tudok hogy barátnője van.100%-ra tudom, hogy vele már semmi esélyem nincs és ebbe belegondolva már nem bánom, örülök hogy boldog, semmit komolyabbat nem érzek iránta barátságnál.De mégis van, hogy néha vele álmodok vagy lefekvés előtt visszasiklanak rá a gondolataim amikor nem figyelem.Bár ez mostanában már szerencsére nem szokott előfordulni,de ugyanúgy észreveszek fiúkat az utcán, vagy amikor egy rendes sráccal beszélek valamiről a munkahelyen vagy iskolában és jól érzem vele magam, elfog egy rossz érzés hogy nem kellene ilyen boldogan beszélgetnem más fiúkkal. Soha az életben nem csalnám meg senkivel sem a barátomat, de már a hasonló öntudatlan gondolatokat is bűnösnek érzem.

Mit csináljak?

Van esély rá, hogy kialakul a szerelem a barátommal? Vagy az, hogy nagyon kedvelem elég lesz rá hogy vele éljem le az életemet? Mert boldogan élnék vele,de félek hogy sosem fogom tiszta szívből szeretni.

Félek elhagyni, két okból is.Az egyik ő, a másik pedig én, mindkettőnket nagyon megviselné.Introvertáltak vagyunk, zárkózottak kevés baráttal, és így egymással osztunk meg szinte mindent.

Én túl vagyok már azon a nagyon magányos korszakonon amin átsegített, most van 4-5 barátnőm/haverom, de egyikőjükkel sem olyan bizalmas a barátságom hogy például tudjanak erről a srácról. A családommal nem jövök ki túl jól, anyában egy csepp anyai ösztön nincs, apa meg folyton dolgozik, alig látom, szóval senkivel sem tudom megbeszélni a dolgaimat, ezért is kérek itt tanácsot.

A másik ok meg a barátom, akitől rengetegszer hallottam hogy semmit nem tudna kezdeni nélkülem az életével, ha én elhagynám meg sem próbálna új barátnőt szerezni,inkább élne magányosan és elég jól ismerem ahhoz hogy tudjam, teljesen őszintén mondta ezt. Pont ezért is félnék elhagyni, nem akarom hogy szomorú legyen.

Mindketten félünk a magánytól egymás nélkül, és pont ezért utálom magam amiért nem tudom tiszta szívből szeretni amikor itt egy fiú aki szeret és tisztel engem.

Szerintetek szakítanunk kéne? Rossz ember vagyok amiért nem merem elengedni? Vagy van esély rá hogy boldogan éljünk? Kialakulhat ebből szerelem az évek alatt?

17/l