Vajon Ő is gondol rám?

Elindultam.

Elköszöntem.

Elköszönt.

Egymással küzdő, újra és újra felszínre törő gondolataimmal viaskodva válaszoltam.

Majd csend lett.

És még nagyobb csend.

Egy egész nap eltelt így, aztán egy hét is. De bármennyi idő is legyen, nincs olyan perc, hogy ne jutnál eszembe.

Elképzelem, vajon hogyan ébredsz? Vajon jól aludtál? Vajon kellemesen érzed magad ma? Vajon örömödet leled mindabban, amit teszel?

Elképzelem, ahogyan a kedvenc kávénk mellett megosztjuk egymással a jót és rosszat is. Ahogyan, a kezed a kezemben nyugszik, s az őszi napfény sugarainál, boldogan, csendben örökre szívünkbe és elménkbe zárjuk a pillanatot.

Elképzelem magunkat a természet adta csodákat bejárva. Amint a hajnali ködben, vagy az esti, már csípős levegőben sétálunk a dombok és völgyek között; s ha fázol, egymást átölelve térünk haza.

Már este van. A fekete, végtelen égbolton a Hold és csillagok hada.

Én felnézek rájuk, és azt kérdezem:

Ugye, Te is gondolsz rám néha?

/Nem akarok önjelölt Petőfi lenni. Talán eljut a "címzetthez". Ha azon őrlődsz, vajon írjak-e neki, tedd meg. Mindegy, miről vagy mit, küldd el neki. Hiszem, ha valaki szívből vár egy üzenetet, pár szónak is örülni fog./