Mit tegyek? 13 éves vagyok és szerelmes vagyok egy nálam 4-5 évvel idősebb srácba, de borzalmasan.

Mikor először megláttam, már akkor éreztem valamit, éreztem, hogy Ő más mint a többi fiú, a szeme kedvességet sugárzott és értelmet. És olyan őszinte mosolya volt, amibe úgy első látásra belehabarodik az ember lánya. Azóta állandóan Őt lesem, keresem, kutatom a tekintetemmel. Még nem beszéltünk, féltem odamenni hozzá, és most meg már nem beszélhetünk, mert csináltam olyan dolgokat amik után ha beszélgetést kezdeményeznék, csak rosszabb lenne. Minden nap minden percében csak rágondolok, vele álmodok és róla álmodozok. Van, hogy elsírom magam, mert tudom, nincs esélyem. Szabadidőmben csak itthon ülök, szomorú zenéket hallgatok, és rajta/rajtunk gondolkodok. Már koncentrálni se tudok semmire, mert csak ő jár a fejemben, mindenről ő jut eszembe. Sokszor hittem már azt, hogy "szerelmes vagy", de ilyen még nem volt. Ilyet sose éreztem még, úgy érzem, most tényleg "szerelmes vagyok". Tudom, hogy hétvégén sokszor részeg, tudom, hogy cigizik, tudom, hogy mindig más lánnyal lóg, de én mindezek mellett ugyanúgy szeretem. Szeretem mert, vannak közös pontjaink, tudnánk miről beszélgetni (úgy érzem legalábbis), olyan értelmes, és olyan gondolatai vannak, hogy hűű. Kedves, és nem tudom... Igazából nem is tudom rendesen szavakba önteni, hogy miért szeretem. Csak azt tudom, hogy nagyon szeretem. Ez a mások szerinte "csak fellángolás, idővel elmúlik" dolog már több mint fél éve tart, és szenvedek... Nála jobban soha, de soha nem szerettem még senki, de mégis "utálom" azért, mert soha de soha nem szenvedtem még senki miatt ennyit. Nem tudom mit kéne tennem, egyáltalán tudok e tenni valamit, de ez már így nem mehet tovább. Egész nap csak ábrándozok, és ülök, és sírok felváltva. Tanulni se szoktam már, és ez így nem állapot, hogy ezt így csinálom... De nem tudok véget vetni ennek. Szeretem, de nem beszélhetek vele, nem ismerhetem meg jobban, nem tehetem mert csak 13 vagyok, mert "nyomi" vagyok, mert félek... Bocsi, ha ez kicsit zavaros lett, de kb. ilyen zűr van a fejemben... Szerintetek mit tegyek? Mit tehetek? Már gondolkodtam azon, hogy odamegyek és elmondok neki mindent, de a barátaim mindig lebeszéltek róla, meg azt mondták, hogy az olyan szánalmas, és végül is igazuk van, csak már tényleg nem tudok mit kezdeni magammal... :(